Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 3. szám - KÖRKÉP - Sólymos Szilveszter: "... az üdvösséget az asszony kezébe adtad..."
kapcsolatba. Mindez az isteni Jegyes változatlan hűségének megdöbbentő voltáról tanúskodik, aki vállalja a testbe jövetelt és a keresztet nemcsak azért, hogy jegyest szerezzen magának, hanem hogy a hűtlenül elpártolót szerezze vissza. Az üdvösségtörténetnek ez a jellege inkább csak később, a próféták korában jelentkezik. Bár már a Pentateuchusban is van néhány hely, ahol Isten megtiltja népének a bálványimádást, mert azzal házasságot tör. „így szól az Úr Mózeshez: íme most megtérsz atyáidhoz. Ez a nép ellenben elindul és hűtlenül összeadja magát annak az országnak idegen isteneivel, ahova most bevonul. Elhagy és megszegi a szövetséget, amelyet kötöttem vele.” (MTörv 31,16) Ha a bálványok tisztelete házasságtörés, akkor az ezáltal megszegett szövetség is a házassági kapcsolat megsértése. A próféták ajka által még erőteljesebben szólítgatja az isteni Vőlegény hűtlen asszonyát. Példaképpen álljon itt Ozeás próféta, aki egyedülálló módon nemcsak szavával, hanem egész életével is ennek az igehirdetésnek szolgálatában állott. Isten azt kívánja tőle, hogy házasságtörő asszonyt vegyen el. A próféta ebben a házasságban Isten házasságát ábrázolja választott népével, amely hűtlen, akárcsak a próféta felesége, aki ,, . . . ment szeretői után, rólam pedig megfeledkezett! — mondja az „Úr" (Oz 2,15). — Isten azonban hűtlen jegyesét szinte felfoghatatlan, megbocsátó szeretettel hívogatja vissza a házassági közösségbe: „...maid magamhoz édesgetem, kiviszem a pusztába és szívére beszélek. Visszaadom neki szőlőskertjeit, . . . hogy úgy válaszoljon, mint ifjúsága napjaiban” (Oz 2,16—17.). Isten azonban nem marad meg annál, hogy a próféták szavával vagy jelképes tetteivel hívogassa vissza hűtlen jegyesét. Az isteni kérő maga lép be a történelembe, hogy eljegyezze magát Mária ölében, — bár ő maga bűntelen — egészen egyedülálló menyegzőn az emberi természet bűnös testével. Isten ezzel új kezdetet indít el. Újra szüzet alkot; úira megkérdi, hogy közreműködik-e az ő művében? mégegyszer üdv és romlás lehetősége adatott egy asszony kezébe. Ez az asszony azonban az üdvösség mellett dönt, amikor kimondja: fiat mihi . . . Ezzel a „legyen”-el kezdődik az új teremtés, amelyben végbemehet Isten menyegzője az emberrel. Természetesen a lehetőséq most is megmarad, hogy valaki az odaadás „igen”-jét paráznaként ne mondja ki. Az üdvözítő menyegzős példabeszédei világosan utalnak erre: egy darab föld, egy iga állat, egy asszony fontosabb lehet a meghívottaknak, mint az isteni hívás. Az ember okai, ürügyei, amelyekkel az égi menyegzőt visszautasítja, olyan mindennaposak, meggyőzőek, hogy alig lehet felismerni möqöttük a nagy Kerítő uszályát. És mégis, a jóllakás ennek a világnak a javaival, azok teljes kiélvezése félreérthetetlen jegyei a nagy Babilonnak. Krisztus azonban megtalálja azokat, akik jegyesi hívására készek felelni. És ezek ,,bosz- szantó" többségben a szegények, a vámosok, a betegek és a parázna nők. Meqbotránkoz- tató tény az igazak szemében! De Krisztus jól átalakító irgalma ismeretével ismeri őket. Aki vele találkozott, már nem bűnös és parázna többé. Hasonló teremtői irgalommal kezeli és alakítia át a házasságtörő asszonyt (Jn 8), akit a törvény őrei készek lennének megkövezni. Jézus azonban nem a vádlottat ítéli el. hanem a vádlókat. Aki bűn nélkül van, az vesse rá az első követ. „Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél!" Ami ezekben az eseményekben végbemegy, azt János evangéliuma a szamariai asszonnyal történő csodálatos szimbolikáid beszélgetésben állítja össze. Ez az asszony is parázna: „...volt ugyan öt férjed, de akid most van. az nem férjed” (Jn 4,118). — Jézus azonban nem löki el magától. Jól tudja, hogy lelke mélyén mit nélkülöz: az élő vizet. Eddig, csak a ciszternák állott vizével élt. Krisztus azt adja neki. amire szüksége van: az „élő vizet”; és ez a szimbólumok nyelvén — az ő igazi nőisége. Az élet ősi képe a víz. Ahol élő víz árad, az az isteni élet jele. Itt valaki paráznából jegyessé válik. Itt isteni eljegyzés megy végbe. Jézus életműve a Pascha-jában, szenvedésében és megdicsőülésében teljesedik be. Mély jelentőségű tény, hogy itt is találunk parázna nőt, a Magdalai Máriát. Ő nemcsak a kereszt lábánál tart ki, nem tágít a Mester sírjától sem, amíg csak nem találkozik a Feltámadottal. — Amiről itt szó van, az sokkal több, mint egy hű tanítvány ragaszkodása. Ez a nő jelként áll az üdvösség döntő eseményénél, ahol ő mint parázna a hűtlen emberiséget képviseli, az elbukott teremtett világot, aki húsvétkor Krisztus jegyesévé tisztul meg. „Mert — mondja szent Ágoston — nagy és egyedülálló a Vőlegény irgalma: hűtlen paráznára akadt rá és szűzzé tette. Nehogy elfeledje megmentője irgalmasságát, az asszony nem tagadhatja, hogy parázna volt... A szív paráznasága mindenkiben megvolt, a testé kevesekben. Ő iött és megteremtette a szüzet. Megteremtette az eqyházat mint szüzet" (Sermo 213.). Éva, Mária, az evangéliumi parázna nők, mint húsból és vérből álló, történelmi szituációban állást foglaló nők, az üdv vagy a romlás mellett döntöttek. A saját helyzetében igazában minden asszony felelősségteljes döntésre van meghívó, hogy beteljesítse hivatása értelmét. Minden asszony valamiképpen a „Jegyes” vagy a „nagy Parázna” képviselője. Isten teremtői elgondolása a nőről vagy beteljesedik benne, vagy eltorzul; üdvösséggé vagy 171
