Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: A nők papságának kérdéséhez
testáns egyházak általában a papságban nem látnak olyan Krisztustól alapított intézményt, amelybe a beiktatást külön szentség, az egyházirend biztosítja. Náluk a papság csak belső szociológiai képződmény, s csak a közösségtől kapott küldetés fejeződik ki benne. Az apostoli utódlás kérdése legjobban az anglikán teológiában vetődik fel. Amikor 1977-ben ott tárgyaltak a nők papságáról, mind a pápa, mind a keleti ortodox egyház feje, a konstantinápolyi pátriárka levélben fordult a Canterbury-i érsekhez, és kifejezte véleményét, hogy a nők pappászentelése nagyon megnehezítené az ökumenikus közeledést. A keleti egyház ugyanis szintén szigorúan kitart amellett, hogy a férfiak pappászentelése apostoli hagyomány, s ezen nem lehet változtatni. Dogmatikai, vagy egyházfegyelmi kérdés? A nőknek az egyházban elfoglalt helyzetével természetesen a katolikus egyházban is foglalkoznak. Nem lehet tagadni, hogy az egyházi jogi nyelvezetben és a liturgikus formákban a férfiak bizonyos előjogokban részesülnek.2 VI. Pál pápa 1973-ban létrehozott egy bizottságot, amelynek az a feladata, hogy a nőknek az egyházban betöltött szerepével foglalkozzék. Mindenesetre a bizottság szóvivője a sajtó képviselője előtt már akkor kijelentette, hogy a nők papságának kérdése nincs programba véve, mert ezen a téren az egyház álláspontja közismert és nem változik.3 Később a Hittani Kongregáció hivatalos nyilatkozatot is adott erről a témáról.4 Hivatalos nyilatkozatra azért volt szükség, mert katolikus csoportok és szerzők különböző szemszögből vizsgálták a kérdést. Az amerikai szerzetesnők nemzeti szövetsége például 1975-ben határozatában követelte a nők felszentelésének megengedését, „amennyiben azt sem teológiai, sem szociológiai, sem biológiai okok nem ellenzik”. Karl Rahner a Stimmen der Zeit-ben szólt hozzá a kérdéshez,5 H. Küng és G. Lohfink pedig a tübingeni Theologische Quartalschriftben.6 A németországi egyházmegyék zsinata csak a nők diakónussá szentelésének lehetőségével foglalkozott, de nem papszenteléssel. Előzetesen elkészült Hünermann—Vorgrimler—Semmelroth—Congar tanulmánya arról, hogy esetleg a nők diakónussá szentelésének nem volna nehézsége, mert ennek a bizánci hagyományban vannak nyomai, mint ahogy azt Vagaggini kutatásai jelezték.7 Az egyház hivatalos gyakorlati állásfoglalását a Kódex 968. kánon 1. §-a tükrözi, amely szerint érvényesen csak megkeresztelt férfi szentelhető pappá. A kódex szövege ugyan nem hitbeli döntés, de a gyakorlati előírás éppen az „érvényesség” említésével erre céloz. Ma egyesek a modern életérzés oldaláról közelednek a témához, és feltételezik, hogy a régieket csupán a keleti embernek a nőkről vallott felfogása vezette, amikor a papi hivatás kapuját bezárták a nők előtt. Jellemző példája ennek Ida Raming könyve,8 amelyben azt keresi, hogy az egyházi tradíció valóban Jézus akaratát fejezi-e ki, vagy csak a nők hagyományos elmarasztalását. A dogmatikai kérdést ő is mostohán kezeli, s inkább jogtörténeti oldalról tárgyalja az egyházi törvényhozást. Viszont ezzel már eleve feltételezi, hogy a Szentírásban található kitételek is csak a kor szellemének a megnyilvánulásai. Katolikus tanítás szerint a papságra az egyházirend szentsége adja a felhatalmazást. A szentség pedig Krisztus rendelése, azért az egyháznak tartania kell magát az ő akaratához. Hogy mi volt az ő akarata, azt a Szentírásból és az egyház élő hagyományából ismerhetjük meg. Ma azonban a megismerési probléma abból adódik, hogy mind a Szentírás, a kezdeti hagyomány a maga korának kulturális, és mitikus eszközeivel fejezte ki az isteni kinyilatkoztatást, azért mindkettőt mítosztalanítani kell. Viszont mind a Szentírás, mind a hagyomány mondanivalójának a végső értelmezését csak az egyházi tanítóhivatal adhatja meg. Mármost a nők pappászenteléséről sem a Szentírásban, sem a kétezeréves hagyományban nincs szó. Ez a hallgatás Krisztus kifejezett akaratának a jele, vagy csak folytatása egy korabeli felfogásnak? A tanítóhivatal a döntést csak olyan esetekben mondja ki, ahol meg lehet állapítani, hogy az egyház a szóbanforgó tételt valóban hitte és megvallotta, nem pedig csak mint az élet kísérő jelenségét kezelte. Például Mária mennybevitele, azaz teljes testi-lelki üdvössége sincs benne a Szentírásban, de az egyház évszázadokon át hitte és vallotta, s a tévedhetetlen egyházban ez az egyetemes meggyőződés csak isteni kinyilatkoztatásból eredhetett. A jelen esetben is az tehát a probléma, hogy az egyház kétezeréves gyakorlata a nők isteni jogon való kizárását jelenti-e, vagy nem? Más szóval így is feltehet- jük-e a kérdést: Kimondhatná-e az egyház dogmaként, hogy az egyházirend felvevői csak megkeresztelt férfiak lehetnek? Eddig még nem mondta ki, éppen azért folyik róla a vita. A Szentírás adatai Milyen adatokat találunk a Szentírásban? Kifejezett tilalom nincs a nők felszentelésére vonatkozólag. Az 1Kor 14,34-ben olvassuk az apostol intelmét: „Az asszonyok hallgassanak összejöveteleiteken." De itt Szent Pál a karizmatikus tanításról és a nyelvek adományáról 151
