Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Széll Margit: A nőiség misztériumáról
— A keleti egyház ábrázolásában női alakban, az isteni Szófia tartja ölében az Ige magvait és széthinti az egész teremtésbe. — Sajnos, az is történeti tény, hogy az intézményes egyház a „patriárkális társadalmi rend” férfiuralmát és hatalmi törekvéseit mintegy „az égbe vetítette”. Istent a „nagy Pátriárka" képében formálta meg, a klérus a hitigazságokat és a kegyelmet „onnan felülről" folyósította, a hivő nép pedig az „alárendelt nő" és a „kiskorú gyermek" módján passzívan-engedelmesen befogadta. Rosemary R. Ruether a történeti teológia professzornője ilyen szavakkal bírálja az egyház mai helyzetét: ,,Korunkban már csak az egyház az egyetlen olyan működő intézmény, amelyben még funkcionálnak a patriarkális szimbólumok. Az egyház számos tagja történelmietlen értékszemléletével még sokban gátolja a nő eleven részvételét, ami fokozottan elősegítené az egyház eredetianyai rendeltetésének helyre állítását” (vő. Frau und kirchliches Amt in historischer und gesellschaftlischer Sicht, Concilium 1976/1. 17—23). Ehhez a helyzethez még hozzájárul a már említett racionálisan technizált társadalom, ahol az egyenjogúsítás leple alatt gyakran a hatalomra törő, a káros férfias adottságok, a háborús agresszivitás felszítása kerül előtérbe. Ahogy korunkban a nemi szférát is megnyitották a különféle mesterséges manipulációknak, a nőies jelleg fokozatosan veszíti el sajátos értékét. Lassan minden emberi tevékenység azonos szintre hozható, így a nemi szerepek is felcserélődnek és elszín- telenednek. A történelem fejlődése azonban ezt a megtorpanást is kiegyenlíti. A 2. Vatikáni zsinat óta Isten népe egyre inkább közösségnek tekinti magát — olyan közösségnek, melynek tagjai a keresztségi kegyelemből eredően egyenértékűeknek érzik magukat Krisztus testében, — olyannak, mint akik egymásnak is közvetítik a kegyelmet, és egymást taníthatják. R. Ruether a jövőbe nézőén így folytatja: „Az egyháztagok — a protestáns és bibliai közösségek módján majd Isten nevében egymásnak megbocsátanak és papi szolgálatra nőket is ordinálnak" (i. m. 21.). Ez a meglátás összhangba hozható Suenens bíborosnak a zsinaton mondott, püspöki kollegialitással kapcsolatos kijelentésével: „Egyre jobban terjed a világiak egyetemes papságra szóló elhivatottságának tudata, és létfontosságúvá vált az intézményes egyház valamennyi szintjén a tagok közös felelősségének kiterjesztése. Mivel tehát az egyház minden tagja részesedik Krisztus papságában, szívesen kell fogadnunk a nők részvételét az egyházban. A keresztény nők általában áldozatosabbak, hűségesebbek, mint a férfiak. És éppen maguk a nők szorgalmazzák szóval, önzetlen tevékenységükkel belső részvételüket az egyházi szolgálatokban. Ez a Szentlélek különös indítása arra, hogy korunk szükségletének megfelelően új munkatársakat küldjön az egyházba (vö. Jose de Broucker, The Suenens Dossier, The Case of Collegiality, Fides, Notre Dame 1970.). Ide kívánkozik Paul Evdokimov közismert mondása: ,,A fértias és nőies elem együtt alkotják a királyi papság testét" (Frau und das Heil der Welt, München, 1960. 16.). Ezt az igazságot már a régi talmudi bölcsesség is tanította: Egyetlen alakulat sem lehet tökéletes, amelyben nem található meg együtt a férfias és a nőies. A Szent csak ott üti fel sátrát, ahol a két princípium egyesült. Mária az anya-szentegyházban A nőies elem eszméjét a keresztényeknek, egy konkrét nőnek, Máriának, Jézus Krisztus anyjának alakja testesíti meg. Szűz Mária a megtestesülésnek, Jézus szenvedésének, a feltámadásának és az egyház első eseményeinek történeti tanúja volt —, az egyház kibontakozásában pedig mindig jobban felismerjük istenanyai küldetését. A keresztények Nagy Anyja, Mária nem válik mítosszá, mert Ö gondolkodásuk és cselekvésük ősképe — típusa —, de egyben eleven erőforrás ahhoz, hogy a nők mindig önmagukra találjanak az egyházban. Mária emberi példaképe, védelemzője híveinek, az üdvösségi kegyelem közvetítője Jézustól, és közvetítőnk Jézus felé. — Előttünk áll az induló egyház képe: Jézus Krisztus mennybemenetele után az apostoli közösség visszatért Jeruzsálembe az utolsó vacsora termébe és együtt maradtak ,,az asszonyokkal, Máriával, Jézus anyjával (...) és egy szívvel-lélekkel állhatatosan imádkoztak (...) Mikor elérkezett pünkösd ünnepe, egyszerre mintha heves szélvész közeledett volna (...), zaj támadt az égből és egészen betöltötte a házat (...) Majd pedig szétoszló tüzes nyelvek lobbantak fel előttük és leereszkedtek mindegyikükre...” (ApCsel 1,12.-4; 2,1,2.). Mária első találkozása a lélekkel az Angyali üdvözletkor történt, amikor beleegyező igenjére a „Szentlélek szállt rá és méhé- ben fogant" (Lk 1,35; — Mt 1,18), hogy világra hozza Megváltónkat. Ugyancsak a Szentlélek erejével lett Mária a születő egyház anyja, amint a többi asz- szonnyal együtt szervesen az első egyház testéhez tartozott. Ez kitűnik Péter beszédéből is, amikor Joel prófétát idézve már a végső idők előképét is bemutatja: „Az utolsó napokban kiárasztom Lelkemet minden emberre. Fiaitok és leányaitok jövendölni fognak, az ifjak 148
