Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 3. szám - Szennay András: Felelősségünk a gyermekért
FELELŐSSÉGÜNK A GYERMEKÉRT Közismert, hogy az 1979. évet az Egyesült Nemzetek Szövetsége ,,A gyermekek évének" nyilvánította. Érthető tehát, hogy világszerte a legkülönfélébb beállítottságú és szintű sajtótermékek is foglalkoznak az aktuális „nagy témával", a GYERMEKKEL. Nekünk, katolikus szakfolyóiratnak feladatunk, hogy „katolikus szemmel", néhány hitünkből iorrásozó szempontra utalva szóljunk a gyermekkérdésről. Vajon kik és mik is a gyermekek? Talán mindenekelőtt úgy határozhatnánk meg őket, hogy részesei, megajándékozottal annak az életnek, melynek értelmét szüleik épp abban látták,hogy ezt az életet a jövő számára is fenntartsák, továbbadják. A felelősen döntő szülők oly nagyra értékelték az életet, annyira biztak és reméltek annak értelmében és kiteljesedésében, hogy szeretetben fogant vállalásukkal, áldozatkészségükkel utódaikban, gyermekeikben kívánták anak folytatását látni. — E reményben fogant és szeretetben érlelődő élet öröm a szülők, öröm a társadalom és öröm a világ számára. Ennek az örömnek kell gyarapodnia a gyermekek lelkében is az egymásközti, a szülőkkel, a felnőttekkel, a társadalommal, az emberi közösséggel való találkozások során. Es ugyanennek az örömnek kell elmélyülnie bennük az Isten megismerésében és megtapasztalásában, a jövő, az abszolút jövő felé forduló reménységben és a jövő evilági kiteljesedését előmozdító minden értékes munkában. Vajon lenne-e annak értelme, származnék-e abból a gyermek számára bármiféle előny vagy épp „haszon", hogy elhalmozzák minden földi jóval, anyagi értékkel, hogy emlegetik, séf védik jogait, de ugyanakkor nem értetik meg vele: nagy és jó dolog, hogy vagy, hogy élsz, hogy köztünk és velünk építed a szebb, boldogabb, szeretetben gazdagodó és békésebb világot?! — És vajon tudjuk-e, vállaljuk-e mi, keresztény felnőttek, mindenekelőtt szülők, ezt az alapvetően fontos élményt mélyíteni, és az ehhez nélkülözhetetlen tapasztalásokat gyarapítani gyermekeink számára? Tud-e a hívő keresztény többet mondani és többre rámutatni, amikor gyermeke elé áll annál, hogy: a mennyei Atya szereti őt és szeret minket. Igen, tudjuk és tanítjuk, hogy a földön élünk, itt kell dolgoznunk, de azt sem feledtethetjük, hogy mindannyian „haza", a végső otthonba, az Atya házába készülünk. Hogy épp ezért van számunkra értelme még a problémákkal és szenvedéssel terhelt életnek is, mert az egész földi élet során haza készülünk, oda, ahol „Isten velünk lesz, letöröl szemünkről minden könnyet, ahol nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás ... ahol Isten újjá teremt mindent" (Jel 21,3—4). Ha mi, keresztény hívők, keresztény szülők ezt a célt és értelmet nem tudjuk feltárni gyermekeink előtt, akkor az „értelmetlenség logikája", a „halállal véget vethetek mindennek" gondolata szinte törvényszerűen fogja az „értelem és cél nélküli élet" elvetését, a fiatalkorúaknak — sajnos világszerte növekvő — öngyilkos- sági hullámát fokozni. Többek között ebben jelölhető meg a keresztény ember „evilági hivatása" és szolgálata. A „gyermek évének" nem lehet célja, hogy az anyagiakban egyre többet kapó (és lassan ezt már nem is igénylő, sőt visszautasító) gyermekeket ajándékokkal halmozzuk el, ilyen vagy olyan módon „kényeztessük". A gyermekek jogainak hangoztatása rendkívül jelentős feladat, de nem elégséges. Meggyőződésem, hogy mi, hivő keresztények sokkal többet segítenénk gyermekeinknek, a holnap felnövekvő nemzedékének, ha egyre világosabbá tennénk előttünk, hogy az életnek — minden gond és fiaskó ellenére — igenis van értelme, és hogy ez végső fokon semmiféle evilági értékben nem lelhető fel. Feladatunk lenne továbbá, hogy rámutassunk: az emberi kapcsolatok, találkozások fontosabbak, mint az anyagi értékek, a szeretet nemesebb, jelentősebb minden jognál (iszen aki valóban szeret, az nem kerülhet összeütközésbe a jogrenddel), a bizakodás többet ér a felelőtlen bizalmatlanságnál és rezignációnál, a rendezett bensőségesség és meghittség értékesebb, mint a túlzó szabadságigény, az önzetlen életigenlés előbbre való a követelő igényességnél, a felelős szabadság nagyobb érték, mint bármiféle újdonság keresése, mint a nihilizmusba torkolló szertelen vágyak hajhászása. 130
