Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Tardy László: Az ének-zene hitre nyitó útjai és katekétikai lehetőségei
vallásos mű, függetlenül attól, hogy a művészi tudat mely szintjén keletkezett, akár egy „ösztönös népművész”, akár az emberi kultúra valamely lángelméjének lelkében, ha valóban személyes, benső élmény indítására keletkezett, akkor Vallomás, Hitvallás arról, Hogyan, Miben, Mennyire élte át kapcsolatát Istennel. Vallomás a lélek misztériumáról, egy Élő kapcsolatról, a természetfölötti és természetes találkozásáról, a kegyelem beietes- tesüléséről emberi valóságunkba. Ez a kapcsolat, ez a beletestesülés a kereső ember számára óriási lehetőség: ha bele tudunk kapaszkodni, ha rá tudunk hangolódni, tudjuk visszhangozni, akkor megoldódik a mi nyelvünk is, lángra gyűl a mi szívünk is, és az Akkor, Ott jelenlevő isteni kegyelem hatására bennünk is megszülethet az élő kapcsolat, vagy kiteljesedik, továbbépül, mélyül, élőbbé válik. Jelek ezek a művek arról, hogy a hitben, hitből élő emberben valósággá válik a Szövetség, melyről Jeremiás próféta látomásában ír: „Új szövetséget kötök: szívük bensejébe írom új törvényemet, én Istenükké leszek, ők meg népemmé lesznek nekem." — E más szövetség jegyében fogant mű valóban Jel, mely létében a többi ember számára Istenre mutat, megvalósulásában pedig hordozhatja a kapcsolatot, melyen át Isten szól hozzánk, és mi szólhatunk Istenhez. Ezért lehet a liturgikus cselekményben rejlő isteni üzenetnek, és az erre válaszul felhangzó emberi szónak egyaránt méltó foglalata, De nemcsak Isten és ember szövetségének jele lehet a liturgiában, hanem az abban résztvevők egységének, ösz- szetartozásának jele is. „A zene a beszéd után a legfontosabb, amivel a legtöbb ember ki tudja önmagát fejezni, és kapcsolatba tud lépni a többiekkel, Szociológiailag a zene ott válik kiemelkedővé, ahol azt figyeljük meg, hogy a zene milyen erősen társadalmasító művészet. Sokkal inkább feltételezi a személyes kapcsolatot, emberek jelenlétét, mint bármely más művészet. A zene minden formája embertől ered, ember közvetítésével jut el a következő emberig, emberi hangok, „zenei cselekedetek" sora juttatja tovább, tehát emberek találkozása, cselekvő kapcsolat sajátos láncreakciója közvetíti. A zenét így a közösség teremti, és a zene maga is közösségteremtő" — írja Losonczi Ágnes „A zene életének szociológiája" című könyvében. Az a zene, mely a természetfölötti és természetes találkozásában mint Jel valósult meg, kettős közösséget teremt: horizontálisan a cselekvőén jelenlevő emberi közösséget, vertikálisan pedig közösséget teremt a liturgiában, a kinyilatkoztatásban megjelenő misztériummal, az egyház mindenkori hitével. Szolgálatának egész léte, jogosultsága és sikere e két irányból fakadó kereszt alakban ölt testet, ebben valósul meg. így tudja emberivé, a személy számára befogadhatóvá tenni az üdvtörténet eseményeit, és így képes kiemelni a kereszt metszéspontjában levő embert partikuláris, egyéni létéből egy tágabb, nagyobb létbe, Krisztus titokzatos testének cselekvő közösségébe. — „Szaggatással, préseléssel kimunkálva a kövek / Saját helyükre kerülnek kézi munkálat során / Arra szánva, hogy legyenek szent épület részei." — hangzik a Templomszentelés ünnepének vesperás himnusza. A szaggatás és préselés e drámai folyamatában, a katekéták kézi munkálatában milyen lehetőséget kínál a zene? A mai szociológia a zene funkcióit az emberi életben betöltött szerepe szerint három csoportba sorolja: A) éltető-megerősítő, megújító funkció. Ez az életben, így a vallásos életben is az aktív részvételt, az emberi tevékenységek támogatását jelenti, az ember életében mint részes és segítő, mint megújító és támogató valóság van jelen. B) szórakoztató-lazító funkció. E szerepében a zene a fáradtságot megszünteti, pihentet, a feszültséget oldja, levezeti, előkészít az újabb tevékenységre, de megrázó, megtisztító, alakító élményben nem részesít. C) feloldást segítő funkció: az emberi tevékenység és az emberi közösség feladataitól kifáradt embert a zene feloldó-segítő szerepe elfordítja a napi valóságtól, új feszültségeket teremtve helyes irányba köti le a személy energiáit. A hitoktatáson résztvevő gyermek szempontjából az A) és B) funkció egy olyan lehetőségei kínál, mely az idézett szaggató-préselő munkával látszólag szemben áll: a Játék lehetőségét! A játék a gyermek számára éltető erő, de az előadóművész számára is. A zene lényegéhez tartozik, fontosságát, elválaszthatatlan voltát jelzi, hogy minden hangszeres, — a zenekar is — játszik, eljátssza a művet. Az orgona billentyűzetét tartó szerkezetet játszó- asztalnak hívjuk, hangszínének változatait játékoknak. Van Betlehemes játékunk és van Passió játékunk. A még valószínűen „csak” játszani tudó gyermekekre vonatkozik az üdvözítő szava: „Ilyeneké a mennyek országa!" Kodály Zoltán utolsó, befejezett művében, a Laudes organi-ban Istent dicsérő énekünkről így vall: „Canentem ludere amabiliter, luden- tem canare laudabiliter, docens breviter, leniter, utiliter, dulciter, humiliter!” — Énekelve játszani kedvesebb, játszva énekelni dicséretesebb, tanít gyorsan, röviden, kedvesen, hasznosan, édesen, alázatosan! — Kínálja a gyermeknek az önként vállalt rendet, helyes ritmust, tartást, fegyelmet. A jó zene mindig a feszültség és oldódás helyes egyensúlyát, arányát teremti meg, dallamban, ritmusban, összecsengésében egyaránt. 127
