Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)

1978 / 3. szám - OLVASÓINK ÍRJÁK - A kinyilatkoztatás jelentősége

Ebben a szellemi légkörben — ahol a cselekvő tanúságtétel a szinte egyetlen, igaz értelemben vett „hitvédelem” (vö. Nyíri Tamás: Was bedeutet Evangelisation in staatssozialistischen Ländern, Concilium 1978. ápr. 263.) — érdemes minél mélyebben — nemcsak a gyakorlati elveket, hanem a teológiai, szentírási szempontokat is feltárva — ráhangolnunk magunkat a hitet hitelesítő cselekvésre, szem előtt tartva az „eszmélkedések-elmélkedések" meglátását: mindebben Isten országát tehetjük „nyilvánvalóvá és megtapasztalhatóvá”. Mert tetteink igazi súlyára csak akkor döbbenünk rá, ha beletekintünk a kinyilatkoztatás is mennyire „actus”, esemény-jellegű és hogy továbbélése, aktualizálása is mennyire feltételezi a tettekre váltást. Ebből a háttérből talán élesebben tűnnek elő a tanúságtétel módjainak körvonalai is.

A szó- és tett-kinyilatkoztatás

Cselekvőkészségünk felszitására igen termékenyítőleg hathat a zsinatnak és a zsinat utáni teológiának az a „felfedezése” (idézőjelben, mert csak a sztatikus kinyilatkoztatás-fogalommal szemben jelentett hangsúlyeltolódást, maga a gondolat a szentatyáktól kezdve mindig jelen volt a szentírás-értelmezésben), hogy a kinyilatkoztatás nemcsak a szavakban, hanem tettekben, eseményeken keresztül is haladt előre. A tettekben történő kinyilatkoztatást az ige, a szó értelmezi, a szavakat, az ígéreteket az üdvtörténeti esemény hitelesíti (vö. Dei Verbum 2.). Evangélikus oldalról Wolfhart Pannenberg, katolikus oldalról főleg Walter Kasper az, akik hangsúlyozzák a kinyilatkoztatás eseményekhez, történelemhez kötöttségét, talán nem kis részben az egyoldalú ige-teológia kiegészítéseképpen. (Horváth Tibor: A kinyilatkoztatás teológiája, Róma 1975. 55. és Peter Eicher: Die verwaltete Offenbarung, Concilium 1978. márc. 147.)

Edward Schillebeeckx már a zsinat idején behatóan elemzi a szó- és a tett-kinyilatkozta- tás összefüggését (Offenbarung und Theologie c. könyvében, Mainz, 1965.). Témánk szempontjából nagyon jelentős néhány gondolata, összefoglalja a „dábár-teológiát”. Héberben a dábár lehet kimondott vagy leírt szó, de a természetben vagy a történelemben zajló esemény, tett is. „Ezek szerint a szavak szerint” jelentheti azt is: „Ezen események szerint” (pl. Tér 22,1). Salamon életét például „szavai” jelzik (1 Kir 11,41). Egy ember „élete” az ő szava — a teljes önfeltárulkozása.

Ez a kettősség érvényes Isten szavára, a kinyilatkoztatás folyamatára is. Isten nemcsak a „próféták szaván keresztül” szól, hanem az üdvösség történetén keresztül is. Az egész Ószövetség lényegében Jáhve „csodálatos tetteit” akarja szavakba, leírt formákba rögzíteni: az alapeseményektől, az ősatyák és a „kivonulás” történetétől kezdve hogyan van jelen, hogyan munkálja népe sorsát. Az üdvtörténet az ige és a tett egymásra hatásában jut mindig előbbre, míg rányílik a végső revelációra, a Krisztus-eseményre.

Krisztusban, Isten Igéjében teljes gazdagságában kibomlik ez a kétsíkúság. Jól ismert mondása szerint nemcsak igazság, hanem „út", „élet” is akar lenni (Jn 14,6). Nemcsak szavakkal, hanem tettekkel — konkrét emberszolgálatával, mindenki iránti nyitottságával és főleg döntő, nagy tettével, a halál vállalásával — is tanít, közvetíti Isten üzenetét. Ez a teljes Krisztus-esemény ér célba a feltámadással.

Az üdvtörténet továbbélése

Ahhoz, hogy a tettek szentírási tartalmát mai cselekvésünk kérdéskörében kamatoztathassuk, másik, további megfontolást is kell tennünk. Vajon a szó és a tett üdvösségközvetítő szerepe lezárult a Szentírással? Hogyan él, hat tovább az üdvtörténet az egyházban, bennünk, szavainkban és tetteinkben? Horváth Tibor jelzett művében (109—111.0.) „a kinyilatkoztatás egyszer s mindenkorra befejezettségének és ugyanakkor állandóan haladó történelmi fejlődésének látszólagos ellentétét" vizsgálva több megoldási lehetőséget is felsorakoztat arra vonatkozóan, milyen értelemben szabad mondanunk, hogy a kinyilatkoztatás tovább él. Nemcsak úgy — írja —, hogy Jézus tanítását egyre mélyebben átértjük (dogmafejlődés), átadjuk az újabb koroknak, hanem abban is „korszerűsödését” láthatjuk, hogy a „hivők közösségét megalapító istenélmény állandóan fejlődik a történelemben”: „a világhoz, az emberhez való viszonyában (Krisztus) kinyilatkoztatása nincs befejezve". Hasonló megoldásig jut el Eicher is jelzett tanulmányában. A kinyilatkoztatás és a történelmen belüli tapasztalás viszonyát vizsgálva kimutatja (Gilson kutatása alapján): az „intézményesült”, lezárt reveláció és a „ma" megélt hit a szenttamási teológiában válik külön. Eicher szerint a „Dei Verbum" fényében átfogóbban látjuk, hogy a kinyilatkoztatás valamiképpen tovább hat.az egész történelemben: befogadása, átélése, megtapasztalása — és tettekben tapasztalhatóvá tétele — mindannyiunkban folyik (147.0.),.

A történelem-teológia — a történelem mai hivő újraértékelése — számos más motívum156