Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 2. szám - TÁVLATOK - Cselényi István Gábor: A támadó szellemtől a szolgálatig
TÁVLATOK A TÁMADÓ SZELLEMTŐL A SZOLGÁLATIG Külföldi folyóiratokban tallózva, gyakran fedezünk fel olyan gondolatokat, amelyek kapcsolódnak egy-egy kitűzött témakörhöz. Külön-külön talán nem érdemelnek említést, de csokorba szedve őket, új színt jelenthetnek. Alábbiakban néhány, a szeretet—gyűlölet kérdéskörét érintő tanulmány mondanivalóját szeretnénk egybegyűjteni, a teljesség igénye nélkül, csupán gondolatébresztőül. Ösztön vagy felelősség? A szeretetnek talán legfőbb akadályáról, a mindannyiunkban ott búvá támadószellemről ír Georg Siegmund az Entschluss hasábjain (Agression címmel, az 1973. májusi szám 346— 350. oldalán). Nemcsak a növekvő számú terrorcselekmények, de napi összezördüléseink is mutatják, hogy az agresszivitás tény. De vajon elég-e és szabad-e tisztán ösztönös „adottságnak” tekintenünk? Nem jelenti-e ez a felelősség elhárítását, az agresszió „szalonképessé" tételét? Ezekre a kérdésekre keres a szerző feleletet. A szentatya évente megismételt béke-felhívását sokan vádolják illetéktelenséggel azok közül, akik a „tudomány" képviselőinek tartják magukat: a pápa — mondják — nem természettudós, az agresszivitás pedig biológiai adottság az emberben. De vajon olyan bizonyos ez? Ügy tűnik, a viselkedéslélektan egyes képviselői túl gépiesen viszik át az állatoknál talált beidegzési formákat az emberre. Ez az eljárás mindkét irányból helytelen. Az állatok például még támadó magatartásukban is „fairek”: szemtől-szemben cselekszenek, az ember pedig épp kegyetlenségével „múlja fölül" e téren az állatot. Másik oldalról: az embernél nem beszélhetünk nyers ösztönről. A cselekvési mintákat környezetünk közvetíti és ezen belül is mindig hely marad az egyéni mérlegelésre, a döntésre. — Sok tekintetben a lélektani megoldások is a bűn alóli felmentésre való törekvést takarják. Ha Freudnak van igaza, hogy az öröm- és halálvágy (erósz és thanatosz), mint a mások és magunk ellen fordított agresszivitás forrása a két legelemibb törekvés bennünk, vagy Adlernek, hogy — a freudi elv finomított kiadásaként — az énérvényesités, illetőleg ennek feladása mozgat bennünket, akkor szeretet és gyűlölet egy tőről fakad, ugyanannak az ösztönös tényezőnek kétféle töltése csupán. Ahogy August Strindberg költő mondja, akkor lehetséges a „Hass-Liebe”, lehet „gyűlölve szeretni”, és akkor a rossz — Konrad Lorenz híres könyvének címével — valóban csak „bizonyos értelemben rossz" (das sogenannte Böse). A bűnnek ez az „elpszichologizá- lása", kimagyarázása, természetessé tétele azonban egyenes úton visz az agresszió eluralkodásához, a fasizmus ideológiájához — még ha az ilyenfajta irányzatok hangadói nem is sejtik ezt. — Sokkal helyesebbnek, a valósághoz hívebbnek látszik az a — talán régimódinak tűnő — igazság, hogy a bűn igenis „valóságos" bennünk és világunkban, a káini gyilkosság óta, és ezért nem ösztöneink, nem a természet, hanem mi vagyunk felelősek. Az emberiség számára — írja Siegmund — nem a környezetszennyeződés vagy a népességrobbanás, de még csak nem is az ABC-fegyverek jelentik a legfőbb veszélyt, hanem ami a pusztító fegyverek mögött van: a támadó, harácsoló, profitéhes, a többiek ellen törő ember. Bizony, az atomkor embere is „első embernek”, nagyonis „földből való földinek" mutatkozik. Épp ezért ma is rászorul arra a Megváltóra, aki erőszaknélküliséget, megbékélést hirdet. Soha nem érezhették át jobban Jézus szavának igazát, mint mi, az agresszió formáinak terjedése korában: „Aki fegyvert ragad, fegyver által vész el”. Az emberiség könnyen megáshatja saját sírját. Nincs tehát aktuálisabb feladat számunkra, mint „ellenszegülni a gonoszságnak”, azzal, hogy felszítjuk szívünk mélyén az embertársaink iránti fogékonyságot, egyszóval — a szeretetet. 87
