Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 1. szám - KÖRKÉP - Hegyi Béla: Vallásos motivációk
keresztényektől, vagy az egyházhoz nem tartozóktól. Ezeknél általában formai kereszténységről, formális egyháztagságról beszélhetünk. Döntéseikben, magatartásukban nem kap megfelelő szerepet vallásos meggyőződésük. Életüket — akárcsak a többi emberét — a mindennapi élet uralkodó, erősen pragmatista normái szövik át; nem töltik be a kereszténység „jelnek lenni" hivatását, nem tesznek tanúságot az evangéliumról. Az istentiszteleteken való tömeges részvétel és a szertartások iránti érdeklődés is megcsappant — különösen a fővárosban és nagyobb vidéki városokban, ipari központokban —, és jobbára csak a nagy ünnepekre korlátozódik. Ügy tűnik, hogy a szentségek is sokszor csak szép, de üres hagyományt jelentenek egy jelentős hányad számára. A hit továbbadásának jelenleg két — törvényesen biztosított — lehetősége van: az iskolai hitoktatás és a templomi katekézis. Felnőttek számottevő megtéréséről — a húszas-harmincas évekkel ellentétben — a legkevésbé esik szó. Évről-évre csökken azoknak a fiataloknak a száma is, akik a papi, a szerzetesi hivatást választják; és vannak, akik elhagyják hivatásukat, megnősülnek, vagy polgári foglalkozást keresnek. Mindez feltehetően azzal magyarázható, hogy az egyházi intézményeknek a társadalmi életben elfoglalt helye összezsugorodott, a világban jelentkező tekintélyválság, amely a régi erkölcsi szabályok és parancsok válságát is előidézte, az egyházat is érinti. A lakosságnak ma már csak elenyésző része vesz részt aktívan az egyház „hivatalos” életében (egyházközségek stb. munkájában), és főként azok, akik nincsenek a politikai-gazdasági terület felelős posztjain, az öregek, háziasszonyok, és azok, akik hagyományos foglalkozást űznek: alkalmazottak, mezőgazdasági dolgozók. A fentiek ismeretében joggal beszélhetünk arról, hogy az egyház mind az egyes ember, mind a társadalom életében a „margóra” szorul, mondanivalója nem érkezik el a társadalom egészéhez Megmarad-e a hit? Az emberek vallásos magatartása együtt változik a társadalom struktúrájával. Különböző indítékok hatására, a történelmi fejlődés során egymás mellett is különböző „vallásos szemléletek", illetőleg vallási rendszerek alakulnak ki. Ezek olykor az egyháztól függetlenül, vagy az egyház tanítását eltérő tudatszinten és színvonalon felfogó és elsajátító hívőknél — valóságos emberi szükségletek vagy vágyak kielégítésére is — úgy jelentkezhetnek, hogy ugyanannak a vallási rendszernek különböző fokon különböző motivációk felelnek meg. A hivők vallásos magatartásának maradandó jegyei azon múlnak, hogy a motivációk sokaságából melyiknek, vagy melyeknek jut vezető szerep. Amikor az egyház az emberhez közelít, nem hagyhatja figyelmen kívül a szociológiai meghatározottságot. Az ember mindig meghatározott osztály, réteg, csoport, foglalkozási ág stb. tagja, társadalmi helyzetére jellemző kapcsolataival, sajátos kultúrájával, normarendszerével, érdekeivel és világszemléletével együtt. Megszólítani csakis adott szituációban lehetséges, kereszténnyé válása, hitének megélése csak szituációjának sajátos viszonyai között történhet. Az eltérő életkörülményekben, helyzetekben mások és mások az ember vallási kötődései, reflexiói, a vallás más és más rétegeit, hitanyagát tudja közvetlenül a sorsához kapcsolni. A biológiai vagy vegetatív motivációk a primitív vallásosság jellemzői, — bár nem szükségszerűen. Az Istentől azt várják, hogy az ember elemi szükségleteit szolgálja. Ebben az esetben a motivációkból hiányozhat a vallás erkölcsi vonatkozása. Az Istennek itt nem „feladata”, hogy az erkölcsi létet megváltoztassa, irányítsa, hanem hogy az ember hétköznapi szükségleteit „elégítse ki”. Az ilyen motivációkra épült vallásgyakorlat nem alkalmas arra, hogy erős közösségi kapcsolatokat létesítsen, a hitet stabilizálja és a hívőt az egyház felnőtt tagjává tegye. A vallást összetartó értelmi és érzelmi szálak könnyen elszakadnak, ha a kérések nem találnak meghallgatásra vagy nem hozzák meg a kívánt eredményt. De az iparosodás társadalmi változásai következtében is megszűnhet ez a motiváció. így például a tanyai ember, aki közvetlen érintkezésben állt a természeti erőkkel, az új motivációk előbb-utóbb átfogják gondolkodását, a technika segítségével kialakított új környezetbe kerülve, olyan mértékben távolodhat el régi, hagyományos vallásgyakorlatától, hogy átmenetileg vagy esetleg véglegesen is ateistává válhat. A biológiai vagy vegetatív motivációk kísérik a nehéz társadalmi és anyagi viszonyok között (tanyán, hegyvidéki településeken stb.) élő emberek vallásosságát is, akiket — mint Kardos László mutat rá Bakonycserjét elemző szociográfiájában (Egyház és vallásos élet egy mai faluban, Kossuth, I960) — lelki igényeik vallásos kielégítetlensége és alacsony műveltségi szintje a szektákhoz vihet el. Az istenkép kialakításának korszerűtlensége, a csoportszolidaritás és az egyháztudat fejletlensége szükségképpen jellemzője annak a vallásosságnak is, amelynek pusztán a túlvilági üdvözülés a döntő motívuma. A paptól vagy vallási elöljárótól a hívek csak azt várják, hogy az üdvözülést biztosító eszközöket nyújtsa nekik. A csoport-szolidaritás annál erősebb lehet, 43
