Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 1. szám - KÖRKÉP - Cselényi István Gábor: Vélt és valódi keresztjeink
jegynek a kialakulására. „Ki tagadhatná — kérdi a zsinati szellem kialakításában oly jelentős szerepet játszó Congar —, hogy a hűbéri társadalmi életeszméi, valóságai, életkörülményei mélyen befolyásolták a világiak és a klérus tagjai, az alsópapság és a közép- és főpapság közti kapcsolatok kialakulását?"2 Más szóval a „szent rend" „a hierarchia” a középkor folyamán egyre inkább a hűbéri hierarchia arculatát öltötte, a krisztusi értelemben vett elsőségből alá- és fölérendeltség lett. A papság lassacskán nemcsak a kinyilatkoztatás letéteményesének, hanem a földi rend őrének is érezte magát, egyúttal kiépítette és féltékenyen védte kiváltságait, hovatovább életmódjában, nyelvében, öltözködésében, viselkedésében is elidegenedett a széles néptömegektől, akikhez küldetése szólt volna, egyszóval kaszttá vált. Az erkölcstan doktrinálisan is szentesítette a mindenkori társadalmi viszonyokat, azzal, hogy az „Isten-adta" természetből vezette le. Jól tudjuk, egyetlen esemény sem értelmezhető korából kiragadva, és nincs jogunk pálcát törni afölött, ami annak a kornak az összefüggései között elfogadott volt. Aki azonban kicsit is ismeri az Újszövetséget, az előtt nem kétséges, hogy az egyház „feudális” kinövései pontosan a keresztény eszmeiségtől való eltávolodás jelei. Krisztus nem uralkodásra, hanem szolgálatra küldte tanítványait. A modern világgal való kérlelhetetlen szembesülés nem kis mértékben az evangélium ítéletével való találkozás. Korunk zsinata ezt az ítéletet mondta ki. A zsinati atyák tisztán látták, hogy éppen az evilágivá vált, negatív társadalmi szerepet betöltő egyház volt a legfőbb botrány a modern ember számára, s hogy a valláskritika és ateizmus legmélyebb gyökere ez: az egyház tagjai „erkölcsi és társadalmi életük fogyatékosságával inkább elfedik, semmint felfednék Isten és a vallás igazi arculatát”.3 Éppen ezért az egyház lemondott a társadalmi kiváltságokról és — mai kifejezéssel élve — az „ideológiai támasz" szerepköréről, amikor kimondta: „az egyház nem alapozhatja reményét a világi hatalom részéről felajánlott kiváltságokra”4 A zsinat óta szentatyánk még határozottabban állást foglalt a „népek haladása”: gazdasági, kulturális, tudományos és szocialista fel- emelkedése mellett. Ezekután kérdezzük meg önmagunktól, nem hordozunk-e még sok mindent a „konstantini”, hűbéri egyház arcvonásaiból? — Nem ugyan földbirtokokat és kiváltságokat, mert ezektől a történelem vihara megszabadított minket. De adottságokat, szemléletet, mentalitást! Van, amin nemigen tudunk változtatni. Régi templomaink erődítményre, plébániáink nemesi kúriára emlékeztetnek. Amit lehet ezekből, mint műemlékeket, meg kell őriznünk. De annál nagyobb baj lenne, ha még ma is a valamikori falusi kis- nemes, várúr gondolkodásmódját tükröznénk életmódunkkal, az emberek felé mutatott távolságtartásunkkal. A feudális „atavizmusok” fogalomcsaládjába tartozik számos viselkedésbeli sajátságunk is, az a felsőbbrendűség-érzet, atyáskodás, amivel olykor közeledünk híveinkhez. Szellemesen írja Congar, ha van is lelki értelemben vett atyaság, ez nem fiakat, hanem testvéreket hív életre.® A rangkórság, a törtetés, a fölfelé szépet mutató, lefelé taposó magatartás is fel-felüti köztünk a fejét. Külön fejezetet érdemelne a plébános-káplán viszony, amely sok esetben szinte hatványozottan magába foglal minden ellentmondást, ami még jelenvan az egyházban. Ez a kettős kapcsolat sokszor inkább az úr és szolga viszonyára emlékeztet, mint munkatársak, testvérek együttesére. Nem egy helyen még ma is a felmutatott munka és az anyagi dotáció áll kirívóan fordított arányosságban a plébános és beosztottja(i) között. Sok ellentétet, félreértést szül általában is az anyagi egyenlőtlenség a javadalmak között. Megoldhatatlannak tűnik sokhelyütt a papság szociális helyzete is. Főleg az öregek, a már mise-stipendiumot vállalni is képtelenek helyzete igen rossz, összehasonlítva a népesség bármely más hasonló korú rétegével. Görögkatolikus papcsaládoknál további probléma még az özvegy, az esetleg hátramaradó kiskorú gyermekek gondja is. A népegyház ábrándja De a papságról fordítsuk most már figyelmünket az egyház egészére. A másik nagy probléma, amit a múltból hoztunk magunkkal, a népegyház eszméje. Mit is jelent ez a kifejezés? Az egyház lényegében átfogja az egész népességet, mindenki keresztény szellemiségbe születik bele, mintegy automatikusan tagja lesz az egyháznak. A hit a társadalom támasza és viszont a közszellem is hordozza, támogatja a hitet. Szinte nincs is szükség egyéni döntésre, a nép magával sodorja az egyes embert. A pap munkája vallásos szokások fenntartására irányul, súlypontja az egyház jogi és anyagi fenntartása, irányítása. Ez a rövid (bár bizonyára sarkított) jellemzés is meggyőzhet arról, milyen távol vagyunk ma már az efféle elképzeléstől. Még faluhelyen, a modern kultúra által legkevésbé érintett egységes lakosság körében is egyre kevésbé él hagyományos vallásos közszellem, de az is többé-kevésbé csak szokások megőrzését jelenti, nem átütő hitet. Nagyvárosokban pedig már arról sem beszélhetünk, hogy valakit esetleg megszólnak, mert nem jár temp40
