Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Koncz Lajos: A feltámadt Krisztus megtapasztalása a plébániai közösségben
lényegibb, legoriginólisabb, a primér őskeresztény bizonyságra ás alapélményre van szüksége a világnak. Tartalmilag ezt jelzi századunk vajúdása az egzisztenciális kérdésekkel, a halál és irracionalitás sötétségeivel, ahogy az örömről szóló pápai körlevél írta: „a remény nincs már biztonságban .. ., Isten csöndje nyomasztó ..., hidegség, sötétség és szomorúság van a lelkekben".1 Formailag pedig ugyanezt a szükséget bizonyítja az a történeti jelenség, amit „gyorsuló idő" néven próbálunk megérteni. Nyugtalan dinamizmus, radikális változások —■ sokszor még az utak-célok bizonytalanságát is vállalva, csak hogy ne legyen áporo- dott nyugalom! A magunk közvetlen társadalmi és szellemi közegét idézve: 30 év alatt akkorát ugrott a magyar történelem, amennyit évszázadok alatt sem. Mindig mindenütt újban részesülnek az emberek: új élményekben, életformában, kultúrában, munkaeszközökben, módszerekben, továbbképzésben, új és új benyomásokkal árasztanak el a tájékoztató és szórakoztató technikák. Ilyen lélektani klímában a kereszténység könnyen a maradiság, sőt avult múltbeliség szánalmas benyomását keltheti. (Persze az olyan panasz sem ritka, hogy már az egyház sem a régi!) De nem lehet kitérni a probléma elől azzal, hogy mi nem versenyezhetünk a kordivatokkal, nekünk örök mondanivalónk van. Éppen ez a kérdés: nem adjuk-e a múlt századok akkomodációit, esetlegességeit,2 ahelyett, hogy valóban a legnagyobbat és mindig örököt mutatnák fel a világnak, a legtöbbet, amije van a kereszténységnek, és amit sohasem nélkülözhet az emberiség: a feltámadt Krisztust. A végrendelkező üdvözítő szellemében: „Amit a világ nem adhat, azt adom én nektek" (vö. Jn 14,27). Példának és indokolásul mindjárt egy egészen konkrét kérdés: mit mutatnak fel temetési szertartásaink? Falun diszkreditáló sokak számára a még mindig dívó, primitív „búcsúztató” stílus (ez volna a feltámadt Krisztus megtapasztalása?), városon pedig a félórákra beosztott, lelketlen, személytelen, nagyüzemi „eltakarítás", ahogy ezt jogosan felpanaszolják a hívek. S tesszük ezt olyan időben, amikor a társadalmi szertartásoknak mind igényesebb irodalma van, s gyakorlatilag mind többet, személyesebbet, családiasát igyekeznek nyújtani. A Társadalmi Szemlében3 Lukács József nagy tanulmánya foglalkozik e kérdéssel is, szembesítve a marxizmust a vallás esélyeivel, és joggal ránk olvassa bizonyos „egyházi szertartások emberközelségének hiányát” (tapintatos fogalmazás!). A liturgia a keresztény öröm megjelenítője Visszatérve az alapgondolathoz: legalábbis a pasztorális és teológiai reflexióban mind kevésbé szorul bizonyításra, hogy nekünk ma a kereszténység lényegét kell adni, Jézus Krisztust. De hol, hogyan, milyen formában? —- ez a kevésbé világos része a problémának. Két eszköz és mód semmiképp nem nélkülözhető, bár „hagyományos” eszközök. Ezek Krisztus akaratából a szóbeli és a megtestesült Ige szakramentális közvetítői, tehát a lényeg hordozói: ti. a kérügma és a lituraia — az eukarisztiáva! és a szentségekkel. Az utóbbi évtized viszont mind jobban fölfigyeltet egy megtapasztalhatóbbnak érzett krisztusi jelenlétre, ami az egyházi közösség által valósul meg, s ahol a közösség szakramentális jellegű közegként Krisztus megtapasztalása közvetítőjének mutatkozik. E három mozzanat adja (egymásbafo- nódóan) további reflexiók tárgyát. Az, amit mindhárom eszköz közvetít, tartalmilag a feltámadt Krisztus valóságát jelenti, s e valóságnak örömteli megtapasztalását. Ez nem azonos semmiféle triumfalizmussal, hanem a Szentatya 1975-ös szentévi körlevelében bátorított „keresztény öröm”. Ennek az ősi örömnek, a kereszténység alapélményének újra-felfedezését főképpen a liturgiának, éspedig a megújitott liturgiának köszönhetjük, és nem pl. a hittudománynak. Bár nem hiányzik itt sem az öröm felhangja, főképp a reménységnek és az emberiség, a világ eszkatolóqiai megdicsőülésének teológiájában. Korunk teológiája alapvetően mégsem az evangélium örömérzésében fogant. Rahnerről pl. nemrégiben mutatták ki legjobb tanítványai, hogy teológiája —• az általános hiedelem ellenére — még csak nem is filozófiai fogantatású, hanem abból a szorongó Isten-élményből fakad, amely a „rejtőző Isten” távollétét szenvedi meg. Ez a teológia zömében a korral együtt gyötrődő, új utakat, megértést kereső, szolidáris teológia, és keveset tud érzékeltetni a hit öröméből.4 Ugyanezt megerősíti egy interjú:5 „A világ maga is elbizonytalanodott. Nagy baj-e, hogy mi magunk is osztozunk kortársaink tanácstalanságában?” Rahner aligha szorul a mi megnyugtatásunkra, de vele együtt válaszolhatjuk: nemcsak hogy nem baj, hanem ez a kötelességünk. Épp eleget voltunk elszakadva a világ kínlódásaitól, a magunk teológiai gettójába sáncolódva. A Zsinat óta — a Gaudium et Spes szolidaritása jegyében — „az idők jeleit” kell értelmeznünk a kinyilatkoztatás fényénél. Ez a teológia hivatásszerű, bár sokszor nehéz és szorongató felelőssége. A kereszténység gazdagságából futja mégis egy más forrásból az örömre is. A liturgia ez a forrás, mely a pápai körlevél szerint0 „már közel húsz évszázada árad az egyházban”, „a 254
