Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 4. szám - KÖRKÉP - Komesz Mátyás: Testvériségünk Jézus Krisztusban
A keresztény élet: élet Krisztusban A keresztény élet lényeges vonásait mindig nagy szomjúsággal kereste a gondolkodó ember. Hol találhatja meg? Ilyen alapvető dolgokban biztosan nem spekuláció útján. Nem, mert a keresztény ember a teljes valósággal számol. Nemcsak a tapasztalati valósággal, hanem még azzal is, ami azon túl van vagy lehet. Hogyan kaphat erről információt? Ügy, hogy felfogja annak a valóságnak a „jelzéseit". Adhat-e tapasztalatain túli valóság tapasztalható jelzéseket? A tények beszélnek. Milyen tények? Sokféle tény, de elég most arra tekinteni, ami a legfontosabb, és a többinek gyökere: Jézus Krisztusra. Jézus Krisztus tény? A keresztény szerint tény. Még az a legfantasztikusabb eseménye is tény, hogy halála után föltámadt. Ennek tény-jellege vitát válthat ki, ez azonban a „tényen” nem sokat változtat. Tehát a keresztény gondolkodás Jézus Krisztusban fogja föl a tapasztalaton túli valóság „jelzéseit", „üzenetét”, és ezt hitelesnek, sőt életformálónak tartja. Annyira, hogy a saját életét, tehát a saját keresztény életét is Benne tudja a lényegre menően megfogalmazni: Élet Krisztusban (Jn 15,1—7; 14,23; 6,53—58; Mk 14,22—25; Gál 2,20; Kol 2,6 stb.). Ez a kijelentés igazolható, és igen fontos gyakorlati következményei vannak.2 Ezek a következmények két irányban csoportosulnak. Az egyik irány arra mutat, hogy Jézus csak akkor élhet a keresztény emberben, ha a keresztény ember azt az életstílust éli, amit Jézus élt. A másik irány oda vezet, hogy ha a keresztény élet általában a Krisztusban való élet, akkor amidőn több keresztény él Krisztusban, ezeknek egymáshoz is közük van, közük kell, hogy legyen. A két irány között igen mély összefüggés van: mindkettő az életközösség feltétele, illetve következménye. A két irányon végighaladva végülis eljutunk az eredményhez: miféle hozzáállás várható egy keresztény ember részéről a társadalom szociális struktúrájával kapcsolatban. Induljunk el tehát a jelzett irányokban! Jézus életstílusa Nem véletlen, hogy életstílusról beszélünk. Jézus élete ugyanis nem foglalható törvényszerű szabályokba, csupán életstílust ismerhetünk fel nála, ami vonzó, egyéni, egyúttal rendkívül nehéz. A huszadik századi elmélyültebb gondolkodás két „irányt" fedez fel Jézus életstílusában. Az egyik irány az Atya felé mutat, a másik a világ, az ember felé.3 A két irány igen szoros kapcsolatban van, de külön-külön is fontos mozzanatokra hívja fel a figyelmet. Az ATYA IRÁNYÁBAN Jézus a megtestesült Fiú. Az ennek megfelelő viselkedésben három mozzanatra mutatunk rá. Jézus elfogadja az Atyától létét és életfeladatát. Elfogadja a létét, hiszen világosan kijelenti: „Az Atyától jöttem, és a világba léptem" (Jn 16,28), ennek megfelelően egész életében megnyilatkozik hálás lelkülete (Mt 11,25; Mk 5,41 ; 8,6; 14,23 stb.). A lét ilyen elfogadása közösségi szempontból is rendkívül fontos mozzanat, hiszen a szociális struktúra ,,származás”-elemei itt kapnak keresztény megvilágítást. A hálás lelkűiét szerepe pedig olyan társadalmi kérdésekben kap jelentőséget, mint a személyiséglélektan által is elemzett „elmagányosodás”, a pedagógia és a fejlődéslélektan által felvetett „generációs kérdés", a kultúrpropaganda által emlegetett „recepciós probléma". Jézus viselkedésében szembetűnő, hogy életfeladatát is készséges lélekkel fogadja el az Atyától (Mk 1,38; Jn 10,18 stb.), felkészül rá 30 év rejtett életével és munkájával, nagy fogékonysággal keresi, és emberfölötti nehézségeket legyőzve (Lk 9,41; Mk 14,36) teljesíti. Ez az annyira egységes életfeladat-teljesítés késztet arra, hogy Jézus alapmentalitása után kutassunk, amit így fogalmazunk meg: Jézus irányul az Atyára. Az „irányul” szó jelentésére a következő viselkedésből derül fény: Jézus már 12 éves korában „Atyja dolgai" után vonzódik (Lk 2,41 skk); nyilvános működésének fárasztó napjai után egész éjszakákat tölt az Atya imádásá- ban (Mt 14,23; Mk 14,32; Lk 6,12 stb.); tanításában önkéntelenül a legtöbbet Atyjáról beszél (Mt 5; 6; 9 stb.), aki „őt küldte" (Jn 5—8; stb.); borzalmas halálát előre látva is csak Atyja akaratát akarja teljesíteni (Mk 14,36); utolsó szavai Atyjához intézett szavak (Lk 23,46; Jn 19,30). Ezt a viselkedést jellemeztük ezzel a szóval, hogy „irányul" az Atyára, amit maga Jézus szinte „elméletileg” is megfogalmaz: „Én az Atyától jöttem, és a világba léptem, most elhagyom a világot és az Atyához megyek” (Jn 16,28), hiszen „én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,20), ennek megfelelően „eledelem, hogy annak akaratát tegyem, aki engem küldött, és elvégezzem, amit rém bízott” (Jn 4,34). —• Az „irányulást” a szentháromságtan és a hegeli filozófia „reláció”-nak nevezi, melynek óriási társadalmi jelentőségét azóta is hangoztatják, s amelyről a mindennapi tapasztalat olyan egyszerű esetekben meggyőz minket, mint a házastársak közötti kapcsolat, a szülő-gyermek viszony, a munkahelyi kapcsolatok vagy az „Egy mindenkiért, mindenki egyért" jelszó.4 Jézus Atyára „irányulásából" következik az a harmadik mozzanat, hogy Jézus eljut az Atyához, vagyis életében tettekre váltja az Atyára-irányulást. Ebben az Atyához-eljutásban 242
