Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 4. szám - KÖRKÉP - Goják János: Krisztus megélése a közösségben
remt. Azok közösségét, akik a kegyelem révén beleoltódtak az életadó tőbe, s hivő odaadással Krisztushoz tartoznak. Ezt az egységet, a Krisztushoz tartozók testvéri közösségét ünnepli és éli meg újjongva a gyülekezet a liturgiában, jelesül a szentmisében. A Krisztusban megvalósuló testvéri összetartozást, a kegyelmi egységet úgy is értelmezhetjük, mint a teremtésben gyökerező emberi igények, nevezetesen a közösségalkotás igényének kiteljesedését és megvalósulását. A modern antropológia a hagyományosnál hangsúlyozottabban beszél arról, hogy az ember társas lény, hogy csak közösségben tudja megvalósítani önmagát (Nyíri, 154.) A teljes, a legtökéletesebb közösség az Isten-ország szeretetközössége, melyben mi is belekapcsolódunk az egy és oszthatatlan Szentháromság mindnyájunkat befogadó életébe. Ekkor lesz a legszorosabb a másokhoz fűződő kapcsolat, következőleg a legmagasabbszintű az ember kiteljesedése. Ezt a szentháromsági közösséget tükrözi és mintázza Isten vándor népe: az egyház. Ennek a közösségnek is alaptulajdonsága és legfőbb ismérve az egység. Ez az egység a kegyelmi egybeilleszkedés síkján már megvalósult, de emberi síkon, a vándor élet tartama alatt állandó feladat, szüntelenül megvalósítandó célkitűzés. Nem hiába mondta Jézus főpapi imájában: „Legyenek mindnyájan egyek. Amint te Atyám bennem vagy s én benned, úgy legyenek ők is bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem” (Jn 17,21). A Krisztus-követés útján Annak ellenére, hogy az ember természete szerint közösségi lény, a közösség mégsem adót: eleve. Ki kell alakítani. Tudatosítanunk kell tehát a másikhoz, a közösséghez fűződő viszonyunkat, közösséghez tartozásunkat: továbbá a másik, a közösség szerepét, jelentőségét életünkben, s azt is, mi mivel tartozunk a közösségnek. Azaz tudatosan és következetesen közösségi emberré kell formálni magunkat. A kérdés, hogy mi, akik Jézus Krisztusban látjuk az ember mintáját, kapunk-e erre ösztönzés; Krisztustól? Tetteink normája, életünk zsinórmértéke Krisztus. Tekinthetjük-e őt annak a közösségi embernek, akiről manapság annyi szó esik? Amikor Krisztus követéséről beszélünk, nem utánzásra vagy másolásra gondolunk. Hiszen Jézus Krisztus, az emberi létteljesssg birtokosa, az ember mivoltot egy adott társadalmitörténelmi szituációban, egy adott feladat teljesítésében élte meg. Ez azt jelenti, hogy a teljes emberi mivoltnak csupán töredékét realizálta, azaz ültette át szavakba, tettekbe, gondolatokba, érzésekbe, indulatokba stb. Csak történelmileg-társadalmilag adott, küldetéséből folyó, tehát körülhatárolt helyzetekben élte meg az emberi létet — és akkor is alkalmazkodva az adott miliőhöz, küldetése szituációjához. Ebből következik, hogy amikor Krisztus követéséről beszélünk, elsősorban nem azt vizsgáljuk, nem arra keresünk választ, hogy mit tett akkor Jézus, hanem azt, hogy az a Jézus mit tenne ma az én helyemben, az én szituációmban. Eligazítást keresünk és választ várunk Krisztustól. Kérdezünk és a kérdés mindig az adott kor emberének kérdése. A kor gondolat- és érzésvilága, igényei, szükséglete, látásmódja jut kifejezésre abban is, hogy mire találunk ösztönzést, eligazítást Krisztusnál; hogy mi fog meg, mi vonz bennünket, amikor a kimeríthetetlen gázdagságú Krisztus-arcot vizsgáljuk. Mindebből következik, hogy az alter Christus eszmény koronként és kultúránként változhat és változik. Nem azért, mert Krisztus más, mert Krisztus változik. Hiszen ő ugyanaz ma, holnap és mindenkor. Csakhogy mi a végtelen gazdagságú Krisztusarcból hol ezt, hol amazt a vonást érezzük jelentősnek. Ezzel persze nem utasítjuk el a többit. Mégis igaz, hogy ilyen módon mintegy magunkhoz igazítjuk a Krisztus-eszményt, aktualizáljuk azt a mi korunk számára. A középkor végén A középkor utolsó századaiban más volt az emberek életérzése, világképe. A társadalom is sokkal tagoltabb volt a mainál. A közösségi tudat kialakulását, nemcsak az osztálykülönbségek akadályozták, hanem a számtalan, kisebb-nagyobb érdekcsoport, főrangú család stb. versengése, nemegyszer nyílt háborúskodása is. Az önmagát fékezni alig tudó, a nagyobb közösséggel nem törődő individuumok kora ez (vö.: Huizinga, 44.). Nem csoda tehát, hogyha ebben a korban a Krisztus-követés közösségi vonatkozásai alig játszanak szerepet és az egyén kapcsolata a közösséggel háttérbe szorul. A cél a közösségtől elvonatkoztatott individuum tökéletesítése. Az erkölcsi eszmény a kor igényének megfelelően az ösztönök kordában tartása, az indulatok megfékezése és az erények kibontakoztatása. A személynek Istennel és Jézus Krisztussal kialakított bensőséges, misztikus kapcsolatára 238
