Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 4. szám - TÁVLATOK - Széll Margit: Személyiségünk kibontakozása Jézus Krisztusban
lóvá teremtette (vö. Tér 1,26). A személy lényege szerint találkozás lehet Istennel, közvetítés mások felé, végső soron, Isten felé. Az emberi személy ilyen módon mintegy élő keresztként feszül a horizontális és vertikális létben és annak valamiképpen középpontjában áll. Ez a középpont azonban nem önmagában vonzó teljesség, hanem az erővonalai kifelé húzzák. Dinamikus feszültsége miatt az ember sohasem lel nyugalomra. Rányit Isten végtelen titkára, mégis mereven beágyazott végességébe, a szürke hétköznapokba. Nagysága és nyomorúsága egyaránt jellemző az emberre. ,,Az ember nagysága az, hogy felismeri nyomorúságát. Egy fa nem tud nyomorúságáról. Abban áll nagyságunk, hogy felismerjük nyomorúságunkat, tudjuk és elismerjük, hogy milyen nyomorultak vagyunk.” Ez a Pascaltöredék nem kevesebbet állít, mint hogy a szenvedés méltó az emberhez. A szenvedés az a „hely", ahol megtapasztaljuk múlandóságunkat, veszélyeztetettségünk egyúttal ráébreszt igazi életünkre. Mi következik ebből, ha így feltártuk önmagunkat? — teszi fel a további kérdést Walter Kasper. Az ember csak egy torzó? Vagy szenvedése miatt éppen a remény szimbóluma lehet? Ezekre az alapvető kérdésekre önmagunktól nem tudunk válaszolni. Isten és az ember —, a Teremtő és a teremtmény között a távolság végtelen, a személyesség mégis a kettő érintkezésére, találkozására vágyódik. A kettő közötti távolságot ember nem tudja átugorni, csak Isten közvetíthet közöttük. Az emberben viszont kezdettől benne van a végtelen találkozásnak a puszta vágya és passzív lehetősége, a „potentia obedientialis”. Az Isten és ember érintkezése hogy miként valósul meg az egyes emberben, az titok. Hogy miként valósult meg Jézusban, az szoros értelemben vett hittitok, misztérium. Amit ebből a mai antropológiai ismereteink alapján felfoghatunk, az negatívum az ember esetében is, méginkább Krisztus esetében: „Az Isten és az ember Jézus Krisztusban történt érintkezése nem jeleni ellentmondást az emberi iényegben, hanem inkább az emberi mivoltunk ősi vágyának legmélyebb beteljesedése. Az ember személyiségében van egy határozatlan utalás az Istennel való érintkezésre. Ez az érintkezés, ez a találkozás Jézus Krisztusban Istentől nyerte el teljességét. Ezért mondhatjuk egész konkréten: Jézus Krisztus személyében van az ember üdvössége." (Kasper i. m. 292—293.) Kasper sokszor említi, hogy az ún. alulról kiinduló krisztológia mint módszer hajótörést szenvedett. Jézus saját emberi egzisztenciáját maga is felülről értelmezi. Az antropológiai nézőpontról azonban nem léphetünk át egyszerűen a teológiai nézőpontra. Először saját megrögzött álláspontjainkat kell döntően felszámolni. Csak annyiban mondhatjuk indokoltan, hogy „alulról indulunk el", amennyiben Isten és az ember személyes egységét a Jézus Krisztusban megvalósult történeti jelenségből próbáljuk valamiképpen megragadni. Jézus Isten-tapasztalása Jézus belső Isten-tapasztalásából két újdonságot közölt velünk: — Meghirdeti Isten országát, radikálisan megköveteli az első parancs betöltését és életével a végsőkig érvényre juttatja az igazságot: Isten az Úr! Ö leiette senki sem rendelkezhet. Mi emberek ezért sohasem dicsekedhetünk jámborságunk legmagasztosabb tetteivel sem. Isten felé egyetlen illő magatartásunk a hit. — Jézus második megtapasztalásaként végérvényesen megerősítette: Isten uralma a szeretetben valósul meg. Az „Isten a szeretet" alapelvét csak akkor értjük helyesen, ha nem azt hirdetjük, mintha Isten szükségszerűen nyilatkoztatná ki, árasztaná ki önmagát. így értelmezve az Isten ugyanis többé nem lenne titok és még Istennek Jézus Krisztusban való megtestesüléséi is — tévesen — lényegi szükségszerűségnek tarthatnánk. Ezt a hegeli tévedést azonban kizárjuk, ha megértjük Jézus kettás istentapasztalásának belső összetüggését, hogy ugyanis: Isten szeretetében is szabad Úr. Isten szeretete nem valami matematikailag kiszámítható princípium, hanem szabadságának kifürkészhetetlen titka. Istennek ez az örök titka jelent meg, testesült meg Jézus Krisztusban. Jézus emberi engedelmességében mindig megtartja személyes különbözőségét az Atyától, kifejezi az Atya uralmát, megvalósítja Isten első parancsát és ezzel Isten országának első tagja lesz. Jézus engedelmessége azonban nem megfélemlítettség, hanem az Istenre irányuló szeretet válasza. Ebben nyilvánul ki gyökeres-lényeges egysége az Atyával: Ö maga az Atyának emberré lett szeretete. Isten önmagát közlő szeretete tette szabaddá jézust emberi önállóságában —• úgy ahogy minden önzetlen, kiáradó szeretet szabadságot biztosit a másiknak. Jézus Krisztusban tehát felvétetett az emberi természet és ez annyit jelent, hogy Isten Fiának személyévé lett — In Christi humana natura assumpta est ad hoc, quod sit persona 228
