Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Jézus valóságos Isten és valóságos ember
Az első századok krisztológiai vitái után Jézus emberi és isteni természetét a Nikeai és a Kalkedoni zsinat tisztázta. A Fiú emberré lett, vagyis az ő személyében elválaszthatatlanul és örökre egyesült az isteni és az emberi természet. Ezért ő istensége szerint egylényegű az Atyával és embersége szerint egylényegű velünk. Az egyház azóta is ezen az alapon áll. Sőt az egész kereszténység ezen az alapon áll. A Keresztény Egyházak Világtanácsa az 1961- ben Új-Delhiben megszövegezett alapokmányában úgy értelmezte magát, mint „azoknak az egyházaknak a közössége, amelyek a Szentírás alapján Urunkat, Jézus Krisztust Istennek és Megváltónak vallják.1’ Az elmúlt ötven esztendőben azonban a teológusok között nem ilyen egyértelmű Krisztus értelmezése. Amikor a német püspöki kar 1975-ben megemlékezett a Nikeai zsinat 1650-ik évfordulójáról, deklarációjában aggodalmának adott kifejezést, hogy „sok olyan magyarázat született, amelyek nehezen egyeztethetők össze az egyház hagyományos hitvallásával.” —■ Azt tapasztaljuk, hogy katolikus és protestáns teológusoknál sok esetben Krisztusnak, mint az emberré lett Lógósnak, Fiúnak a képe elvesztette a magától értetődöttségét. Úgy tűnik, mintha újra féltenék az Istent az embertől vagy az embert az Istentől, azért a két természet egyesülését új filozófiai meglátásokkal próbálják megközelíteni. Ez önmagában még nem baj, mindaddig, amíg kielégíti a Szentírásnak azt a hagyományos értelmezését, amely megvolt a kereszténységben. Ma új krisztológiai nevek tűnnek fel. Jézus az Isten küldötte, megbízottja az emberek között, ő az emberiesség paradigmája, eszményi képe. Amikor azonban istenfiúságáról vagy egyenesen istenségéről van szó, akkor körülményes magyarázkodásba fognak. A változást nem egyszerűen az újdonság keresése okozta, hanem inkább az a törekvés, hogy a Krisztusba vetett hitet érthetőbbé tegyék a mai ember számára, mert a régi kijelentések és megfogalmazások idegenek, nem érthetők. Piet Schoonenberg egyenesen bevallja, hogy „nehezére esett elbúcsúzni a régi Krisztus-képtől, mert maga is úgy érzi, mintha a Fiúisten kiesett volna a mennyből” (Die Antwort der Theologen zu Hauptproblemen der gegenwärtigen Kirche, 1968, 48.). Mi okozta a változást? Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a klasszikus krisztológia felülről lefelé nézte Krisztus egyedülálló alakját és jelentőségét. Létét a preegzisztenciából vezette le, vagyis feltételezte az örök Szentháromságot és a Fiú megtestesüléséről beszélt. Karl Barth szerint ez a hagyományos Krisztus-kép olyan volt, mint egy 3000 méterről alázuhanó hegyipatak. Ennek az energiájával lehetett valamit kezdeni. Természetesen azért problémák itt is felmerültek. Az ilyen isteni erő nem söpri-e el az emberi természetet? A Szent- háromság ölén elinduló krisztológia kiköthet-e még az emberi történelemnél, vagy komolyan veheti-e Jézus emberi egyéniségét, korlátáit, szenvedését, elhagyatottságát? Biztos, hogy az egyház Kalkedonban elutasította a dokétizmus minden válfaját, s az igazi istenség mellé odaállította az igazi emberséget, de megmarad a kérdés, hogy ez a valódi emberség hogyan egyeztethető össze bensőleg az örök fiúsággal, illetve hogyan lehet annak vetülete, kifejezője, megjelenési formája? Hiszen Jézusban nincs emberi személyiség. A teológusok mindezt besorolták a misztérium felfoghatatlanságába. De korunkban megváltozott az ember önértelmezése és a világ értelmezése. Az ember a maga méltóságát a szabadságban, az önrendelkezésben látja, ezért a felülről jövő Istenfia nem számított az emberi lét boldogító teljességének, hanem inkább olyan csodának, amelyet nem lehet igazán besorolni a földi életbe. Ezért kérdezik meg, hogy a keresztény embernek továbbra is engedelmesen el kell-e fogadni az egyház régi Krisztus dogmáját, vagy úgy kell azt tekinteni, mint régi kifejezésmódot, amely nem azonos a valódi Jézussal? Innen eredt a Krisztus-hit mítosztalanításának és dogmátlanításának törekvése. A felülről kiinduló krisztológiát helyettesíteni kell egy alulról jövő krisztológiával. Mi ez az alulról kiinduló krisztológia? Megkísérli, hogy a húsvét utáni egyháznak a Krisztusról mint megváltóról és mint az Isten Fiáról szóló kijelentéseiből kihámozza Jézus igazi kilétét. Visszanyúl Jézus földi működéséhez, s onnan értelmezi sajátos egyéniségét és jelentőségét. A módszer tehát kapcsolatos a történeti Jézus és a hit Krisztusa problémával. A hitbeli kérdés itt az, hogy az apostoli egyház a Szentlélek vezetése alatt az igazi Jézus-képet hagyta-e ránk, vagy csak saját mitológiai nyelvezetén keresztül megalkotott képet, amely a mi számunkra már nem kötelező? Voltak ilyen hangok is. De az is igaz, hogy a 60-as évektől kezdve a Jézus-kutatás dogmaeilenes éle letompult. Az igazi teológusok tudják, hogy Jézus kiléte csak a történeti tényeken nyugvó hitben ragadható meg, nem pedig a hit megkerülésével, s ezt figyelembe kell venni akkor is, amikor a húsvét utáni egyház hitén keresztül nézünk vissza a történeti Jézusra. * * * Az úgynevezett alulról kiinduló krisztológia gyökere belenyúlik a liberális teológiába. Az újkori filozófiák alapján az ember úgy értelmezi magát, hogy ő maga minden bizonyosság alapja, s a valóság magyarázásának kezdő és végpontja. Ebben az antropológiai fordulatban az az Isten vált problematikussá, aki kapcsolatot akar teremteni a zárt fizikai világgal. 202
