Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 3. szám - OLVASÓINK ÍRJÁK - Elmélkedések
védő és arcul sohasem ütő, hanem az engem gyűlölő, átkozó, gyalázó, arcul ütő, megszégyenítő, tulajdonomat elvevő, kölcsönömet vissza nem fizető, sőt életemre törő is felebarátom, aki iránt magatartásomat a szeretetparoncs kell hogy meghatározza. Ennek a minden emberre kiterjedő szeretetparancsnak következménye az, hogy ellenségfogalmunk is át kell, hogy alakuljon. A Jézust követő soha, egyetlen felebarátját sem tekintheti ellenségnek. így oldódik fel az ellenségszeretésben rejlő logikai ellentmondás. Az ellentmondás ugyan feloldódik, de a következmények vállalásának nehézsége nem. Ezért mondja Jézus, hogy az Öt követni akaró vegye fel keresztjét, és hordozza azt. A minden emberre kiterjedő szeretet élése nem megy áldozatvállalás nélkül, ezt Jézusnak sem „sikerült” a kereszt vállalása nélkül megvalósítania. De erre hív mindnyájunkat, mert ez a legnagyszerűbb szeretet, amely arra az isteni világra jellemző, melyet szem nem látott, fül nem hallott. — Világosan meg kell értenünk, hogy Jézus nem azért élte végig a Golgotát, hogy a humanizmus küzdőterén valami utolérhetetlen rekordot állítson fel és ámulatba ejtse a világot. Hiszen még azt is vállalta, hogy a világ csúfsága és dőresége legyen. Nem, itt sokkal többről van szó, arról, hogy a mindent adó szeretet diszkrimináció nélkül eljusson minden emberhez. Hogyan valósítható meg, hogyan élhető a megkülönböztetés nélkül minden embert felebarátként magához ölelő szeretet? Jézus meg is mutatta, el is mondta és Szent Lelke által újra és újra ma is mondja mindnyájunknak: „Békességet hagyok rátok, az én békémet adom Nektek. Én nem úgy adom nektek, amint a világ adja." És „Azért mondtam el ezeket nektek, hogy békességetek legyen bennem." Ezzel világít rá Jézus, hogy mi még mindig túl sokat nyüzsgünk, túl sokat akarunk saját erőnkből elintézni, ezért aggodalmaskodunk, sér- tődékenyek vagyunk, mert nem az Ö békéje van bennünk. — Igen, békeszerzőkké kell válnunk. Mert aki ellenségnek tart bennünket, azt az igazság oldaláról általában már pszichológiai okok következtében sem lehet megközelíteni. Az elviselés, az engem ellenségnek tartó hántásainak, megszégyenítéseinek, üldözésének felebarátként történő elviselése az egyetlen reális mód arra, hogy a metanoia, a megtérés lehetőségét biztosítsuk neki és így elősegítsük Jézushoz való eljutását. Mert hozzá való viszonyunkban ez kell legyen számunkra a leglényegesebb szempont. Hadd idézzek itt a Negyven Prédikátorból. Egyikük — meghurcoltatásuk közben —• így feddi a másikat: „Nem cselekedtél helyesen, mikor a katonákkal szembeszálltálI — De hiszen agyon akartak verni! — A megadó szelídség jobb védőfegyvered lett volna, mint magasra emelt bilincsed, magatartásod elgondolkodásra késztette volna ezeket a vad katonákat, és lelkűkben bizonyára meginognak.” Azt hiszem, a szelídséggel kapcsolatban nem is védőfegyverről kellene beszélni elsősorban, hanem arról, hogy a mindent adó szeretet egyszerűen Isten aktív jelenléte a világban. Ennek élése és hatása a legsajátosabban Jézussal eggyétevő, tehát keresztényi feladata a Jézust követni akaróknak itt a világban. Ha ezt nem éljük és nem valósítjuk meg környezetünkben, akkor Jézus éltető jelenlétét vonjuk ki a világból, arról az egyetlen helyről, ahol képesek vagyunk Öt megjeleníteni. Persze, a mindent adó szeretet valósítása közben ítéleteinkben tévedhetünk, a szeretet konkrét feladatait összetéveszthetjük mással, sőt az ész itt mindjárt mérlegelni kezd és mérsékletre int bennünket. De hol van az az erkölcsfilozófus, aki ki meri jelenteni, hogy rendszere tévedhetetlenséget biztosít az erkölcsi ítéletekben? Nem filozófia kell ide, hanem kockázatvállalás. Ahogy Jézus kiválogatta tanítványait és bárányokként farkasok közé küldte őket, abból nyilvánvaló, hogy jobban bízott a szeretet hibáiban és tévedéseiben, mint az ész tévedhetetlenségében. —• Jézus azt mondta: „Mindazt, amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük.” Tehát nekünk kell összekapcsolnunk felebarátainkat — és elsősorban a Jézussal vagy velünk ellenségeseket — az Ö megváltó szeretetével. Csak akkor lehetünk hűségesek ehhez a szeretethez, ha elviseljük felebarátaink hántásait, megszégyenítéseit. Jézus egész életével igazolta, hogy amit így elveszthetünk, az legfeljebb evilágnak vagy saját személyünknek olyan tulajdona, ami az örök Élet szempontjából jelentéktelen. Hampel Károly Hogyan ünnepeljük a karácsonyt, a húsvétot? Tapasztalati tény, hogy ünnepeink egy része a keresztény közösség tudatában elhomályosult, elszürkült. Kezdeném a „nehezebb” esetekkel. Már az ősegyházban egyik legnagyobb ünnep a pünkösd volt. A mai hivő alig tud vele mit kezdeni, legjobb esetben tudja, ám nem érzi jelentőségét. Tulajdonképpen aligha lehet ezen csodálkozni, hisz az „ismeretterjesztő-fokú” teológia, a homíliák oly ritkán szólnak a Szentlélekistenről, a hót ajándék lényegéről, súlyáról-szerepéről „itt és most”. Talán ebben tévesztettünk utat?! ÚJÉV... ami mégsem újév, hanem valami más: azelőtt kiskarácsony, újabban Mária istenanyasága. Szilveszter délutánján telve vannak templomaink az év végi hálaadáson. Újév 168
