Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 3. szám - OLVASÓINK ÍRJÁK - Elmélkedések
minden olyan alkalmat is kerülnie kell, amely ennek a jellembeli hibának forrása lehet. Ha az üdvözítő nem tilalmat akart felállítani, akkor az atya szó használatával összefüggésben a hiúság, és kevélység oldaláról fenyegető kísértésre hívja fel a figyelmet — így minden bizonnyal magában a példában is van valami kötelező embertársunkkal szembeni viselkedésünkre nézve. Hasonlít ahhoz a jézusi neveléshez: „Amikor lakodalomba hívnak, ne telepedjél le a főhelyre. ..” (Lk 14,8). Itt nyilván a társaságbeli pöffeszkedő magatartást rója meg egy példaként felhozott esetben. A hallgatók és az evangélium későbbi olvasói előtt egyaránt világos: a feltűnést keltő, kihívó viselkedés mint a szerénység hiánya, általában visszatetsző az emberek közt és mint ilyen, erkölcsileg kifogásolható. Indokoltnak tekinthető az a föltevés, hogy a Máté 23,9—10. versekben szereplő tanítás szándéka ez: 1. Jézus egyrészt fokozottan ki akarta emelni tanítványai, illetve népe között a testvéri egyenlőséget, 2. ugyanakkor ismételten figyelmeztet és hangsúlyozottan emlékeztet arra, hogy Isten a mi Mennyei Atyánk. Erre annál inkább szükség volt, mivel a választott nép Jahvét szigorú igazságossággal ítélkező, nem ritkán a bűnt azonnal megtorló szuverén Úrnak tekintette, s az üdvözítő felléptéig alig gondolt rá úgy, mint jóságos Atyára. A törvénytudó farizeusok, rabbik ezért is minden gátlás nélkül igényelték maguk számára ezt a címet, hogy feltétlen illetékességük érzetében a nép hivatott ítélkezői lehessenek. Krisztus viszont önmagára mutat, mint a mennyei Atyától küldött igazi és egyetlen Tanítóra: „...Őt hallgassátok...” (Mt 17,3). Bizonyos, hogy az atya fogalmában a köztudatban a tekintélyi elv a döntő. Talán azt sem szükséges különösebben erősítgetni, hogy a jelen társadalom légkörében élő embernek nincs különösebb érzéke a „hagyományos’1 tekintélyek tisztelete iránt. A mai ember jobbára csak oly tekintélyt akar elismerni, amely szellemi vagy erkölcsi kiválóságánál fogva kényszeríti meghódolásra. Ezért óhatatlanul is fölmerül a kérdés, nem volna-e helyes éppen ma, a zsinati megújhodás időszakában, amikor az egyház apostoli küldetésének megfelelően minden rendű és rangú, ill. felfogású embert szeretettel hiv és vár, hogy Krisztus szellemével és tanításával megismertesse őket — ezt a törekvést eredményesebbé tenni azoknak a zavaró momentumoknak kiiktatásával, melyek az idők folyamán földi, azaz változó arculatára rátapadtak és a kívülállók számára a közeledést megnehezítik? A megszólítás kérdése nyilván nem tartozik a változhatatlan hitletétemény területére. Ha mégis volna bátorságunk az „atyáskodás"-ra emlékeztető atya szó helyett a szeretet- közösséget inkább kidomborító egyéb megszólításformát alkalmazni, papság és hívek kétségkívül közelebb éreznék magukat egymáshoz az üdvözítő által megkívánt testvéri lelkülettel anélkül, hogy ez csökkentené a papi rend, a Krisztus közvetlen munkatársai iránti tiszteletet. Érdemes azt is fontolóra venni, hogy a protestánsok, legjobb tudomásom szerint, nem nevezik atyának papjaikat. E körülmény arra enged következtetni, hogy a fenti kérdés megoldása — talán nem elhanyagolható mértékben — az ökumenikus törekvéseket is szolgálhatná. Dr. Pálvölgyi Gyula ELMÉLKEDÉSEK A világiak ereje: a titokzatos test Szíve Mi keresztények azt tanítjuk, hogy csak egy Valakire tudunk teljesen ráhagyatkozni: Jézus Krisztusra (Eszmélkedjünk, elmélkedjünk). „Jézus az Ür!” (1Kor 12,3). Az Ő szíve dobbanása élteti a Főt és a tagokat egyaránt. Van egy sajnálatosan kevéssé átgondolt része a Titokzatos Test teológiájának, amely Szent Pál óta (1Kor 12,12—31) oly sok mindenben volt segítségére a több megértést kereső hívőknek; azokra a gondolatokra utalok, amelyek közvetlenül a laikusokra vonatkoztathatók. Világos és egyértelmű az a kapcsolat, amely az Egyház papjainak —■ és kiváló módon a püspököknek — a Titokzatos Test Fejével fennálló élet- és funkcióközösségéből elénk tárul: a hivatására méltó paptestvért joggal nevezi Isten népe a megtisztelő „alter Christus”-nak. Ezek a vonatkozások teológiailag is jól megalapozottak. Nekünk, világiaknak a Titokzatos Test „anatómiájának" és „fiziológiájának” további részletei igen fontos utalásokat jelentenek: erről szeretnék elmélkedni az alábbiakban. Szeretném megláttatni, hogy a világiak szíve mint élő tabernákulum, miként rejti magában Krisztus titokzatos Testének Szívét. A Fő és a Szív elválaszthatatlan egységét a jelképek tömörségével fejezi ki a töviskoronával ábrázolt jézusi Szív. A lényeget foglalja össze — még abban a hivatalosan kifogásol163
