Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 3. szám - OLVASÓINK ÍRJÁK - A kinyilatkoztatás jelentősége
mezhetnénk, mint ennek a szentségi jelenlétnek a továbbszélesítését. Természetesen, nem szentségi szinten, de ott dolgozik a kegyelem az ige szóbeli megvonásában '(az igehirdetés formáiban) és tettbeli megvalósításában is. A Lélek nemcsak kötött formák között, hanem az élei kusza szálai között, rendkivüli és hétköznapi helyzetekben is „fű”, hatékony, kihívja és tettekre készteti a fogékony lelket. Mindezek nyomán még határozottabban mondhatjuk: o tanúságtevő keresztény cselekvésben az üdvtörténet folyik tovább, a tett szóvá, a kinyilatkoztatás közvetítésének eszközévé válik. „Igaz tevékenységünk" nemcsak „erkölcsös" lesz, hanem hitbeli tartalmat kap, Krisztus-követésünk, sőt Krisztus-hordozásunk módja lesz, élő jellé lesz (a keresztény élet szentségekre emlékeztető jellegéről Id. TEOLÓGIA 1970. márc. 10. kk. és 1975. márc. szám, 29. kk.). Világoskodjatok ,., Miután próbáltuk kikutatni, mik is a tanúságtétel üdvtörténeti gyökerei s mi is a belső tartalma, mondanivalója, közelebbről is be kell határolnunk: mi az „anyaga”. Magyarán: miben tehetünk tanúságot Krisztus köztünk-létéről, a kinyilatkoztatás igazáról? Milyen világosság lehet vonzó a „ház lakóinak" — korunknak? Joggal figyelmeztet Kasper: a „továbbélő Krisztus" nem egyszerűen az Egyház — hiszen az még maga is csak jele („egyetemes szentsége”) Krisztus jelenlétének —, hanem egész pontosan a beteg, a rab, az éhező, a rászoruló, akivel azonosította magát (Mt 25, 37—40), tehát a konkrét ember, aki felé képviselem szeretetét (i.m. 246.o.). „Kezdet és vég" cselekvésemben is: ö akar tevékenykedni általam, de Ő a célpont is, akit el keli érnem a másik emberben, üzenete kihívó, nyugtalanító, de fel is szabadító. Ennek alapján kell keresnünk Krisztus-tanúságunk formáit. Mint szintén Kasper írja, az evangélium a legmélyebben emberi jóhir, hiszen Isten „emberiességének", mindannyiunkhoz lehajló közelségének hírüladása, éppen ezért csak kézzelfogható emberséggel közvetíthetjük hitelesen. A Krisztusban kapott végleges isteni tervet, e végleges „típust”, előképet mindannyiunknak a magunk életfeltételei között kell megélnünk, valósággá tennünk (i.m. 245.0.). Így a sajátosan keresztény erkölcs nem a „parancsra tettem" hetero- nóm elvén alapszik, de nem is egyszerűen „utánzása" a krisztusi útnak, hanem Krisztus cselekvésének továbbélése, adott emberi, történelmi viszonyok közti folytatása. Tanúskodás arról az Istenről, aki „itt van" (j’áhve), „velünk van" (Immanuél), aki egészen azonosult az emberrel Krisztusban. Bár — mint láttuk — a Krisztust közvetítő tett nem foglalható maximákba, hiszen konkrét helyzetet tételez fel, az élet közegében valósul meg, mégis érdemes — ha csak példaként is —• néhány lehetőséget említenünk arra vonatkozóan, hitünket hogyan válthatjuk tettekre. A pap magatartásával szeretném kezdeni, mert az evangélium továbbélésében perdöntő nemcsak igehirdetése, hanem élete is. A zsinat utáni pap karakterében bizony nem volna hely semmilyen úrhatnámságnak, fölényeskedésnek, kispolgáriságnak. Különösen riasztó lehet a hívek és főként a kívülállók számára az anyagiakhoz való kötődés, a „vizet prédikál, bort iszik" kettősségei. De a legevangélium-ellenesebbnek az emberektől való elzárkózás tűnik, a plébánia falai közé menekülés. A kor embere azt várja a paptól, nőjön eggyé vele gondjaival, napi feladataival is. Elodázhatatlan kötelességünk, hogy a hívek „lelki ellátásán" túl szamaritánuskodjunk is. Hogyan tanúskodhat Krisztusról — még szintén egyénileg — a világi hivő? Nos, hát éppen az egészen „világi" szituációkban. Mint Rónay György írta — aki nemcsak kiemelkedő költő és irodalmár, de kitűnő „világi teológus” is volt — „nem szavakkal kell hangoztatni, hanem tetteinkkel és magatartásunkkal kell megmutatni, hogy hitünknek semmilyen lényegi kapcsolata sincs ezzel vagy amazzal a gazdasági és társadalmi formával", s épp ezért vállalhatjuk „mindazt, aminek célja az ember sorsának javítása, a nép nagyobb jóléte, több műveltsége, és a több és nagyobb egyenlőség és testvériség az emberek között” (Szentek, írók, irányok. Bp. 1970, 244.o.). A hivő ember tanúsága tehát egészen az élet szövetébe ágyazódik. A kor szabta feladatokban próbál helytállni, hogy ezzel is mindig hitéről, hite Krisztusáról, Krisztus egyetemes sze- retetéről és áldozatáról valljon, a tettek nyelvén. Az egyéni tetteken túl, hogy „mit tehet egy keresztény család, közösség annak érdekében, hogy a kívülállók előtt keresztény életünk indokoltnak és értelmesnek tűnjön" (a témaindító IX. pontjának kérdése szerint)?—Azt hiszem, éppen azzal hat legjobban, ha közösség. Ha nem érdekszövetség, nem egymás ellen harcoló csoportosulások látszat-egysége, hanem kisebb vagy nagyobb család, amelynek tagjai egymás sorsát viselik. Ami nem zárja ki azt, hogy vannak benne véleménykülönbségek — egy-egy családon belül akár világnézeti különbségek is —, de tettekben „egy szív, egy lélek". — Ha most külön is a keresztény családokra fordul figyelmünk, még hangsúlyo- zottabbnak érezzük, mennyire a legapróbb élethelyzetekre kell itt lebontanunk az általános 158
