Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Széll Margit: Otthonunk az egyház
azonosság áll fenn közöttük, amit Krisztus .jelenléti azonosságának' mondhatunk." (Lexikon für Theologie und Kirche, 8.404) — Krisztus egyháza tehát térben és időben meghatározott hely, ahonnan a Szentlélek ajándékait árasztja, itt közli az igét, ide hívja össze a híveket imádságra és a szentségek ünneplésére, itt ajándékozzuk egymásnak testvéri szolgálatainkat Krisztusban (vö. ApCsel 2,38.42—47). Az egyház küldetésében folytonosan növekedik, így lesz „Isten Jézus Krisztusban való legbensőbb egyesülésének és egyszersmind az egész emberiség egységének szakramentuma, jele és eszköze” (LG 1.). Isten hajléka — az emberek otthona Az egyház legjellemzőbb biblikus teológiai kifejezését a „hajlékot" a „házban élők közösségét”, a mai embernek annyira vonzó „otthon" fogalmába sűrítjük össze. Az otthon nemcsak a külső, az elemi veszélyektől óv meg, hanem biztonságot, emberi közelséget, védettséget jelent. Ez a védettség nélkülözhetetlen az egészséges lelki és vallási élet kifejlődéséhez. Jó példái ennek a magukra maradt apostolok, akik Jézus mennybemenetele után lélekben megzavartak lettek és félni kezdtek. Ezért úgy látták, hogy jobb együttmaradni és visszatértek Jeruzsálembe... fölmentek az emeleti terembe, ahol minden az eukarisztikus utolsó lakomára emlékeztetett. Itt azután együtt maradtak... egy szívvel egy lélekkel állhatatosan imádkoztak... (vö. ApCsel 1,12—14). Ezen a helyen nyerték el a Vigasztalót, rájuk szállt a Lélek tüze, megvilágosította küldetésüket. Az otthon nem üres ház, amint az egyház sem az. Lényeges, hogy valaki mindig jelen legyen benne. Ezért olyan sokat mondóak számunkra Jézus szavai: „Én veletek vagyok a világ végezetéig!” (Mt 28,20). Jézus otthonának melegségét a mai embernek is meg kell tapasztalnia. Korunk szembetűnő jelensége, hogy mindenki családi otthont, vagy legalább hétvégi házat akar berendezni. A névtelen tömegből kis közösségbe, családi körbe vágyik. Az egyház mint összegyház csak a helyi közösség közvetlenségében lehet személyessé és itt áll nyitva az érdeklődők és a menedéket keresők számára. „Gyermek volt lelkem — akit kitettek, — / űzött vad volt sötét ösztönök erdejében, / de Te, egyházam, imádkoztál érte és ez megmentette. / Áldozatot mutattál be érte, és ő abból táplálkozott" — írja von le Fort. (Hymnen an die Kirche). A kezdeti időkben a keresztények közvetlen közössége egybeesett az egyházzal. Erre utal Karl Rahner, amikor az egyház sejtjét, a mai helyi egyházat, plébániai közösségnek nevezi. Ez legyen a keresztény otthona és tűzhelye. A városiasodás, az ingázás, a társadalmi pluralizmus minden formája megkívánja, hogy a keresztények kialakítsák lelki otthonukat lakóhelyük egyházközségében. Ez konkréten azt jelenti, hogy az egyházban mindenki számára van hely megpihenni. A templom is inkább otthonos legyen, mint fennkölt ünne- pélyességű. A mindennap megújuló miseáldozat „utolsó vacsora-terme", ahol jelen van az eukarisztikus Krisztus. Az egyházközség emberi közössége és a templomi isteni jelenlét — egyik sem hanyagolható el a másik rovására. Elhibázott lenne, ha az egyházközségbe betérnénk beszélgetni, segédkezni, de az eukarisztikus Jézusról megfeledkeznénk. A kívülállók szemével nézve ma az egyház kevésbé mutatkozik „otthonosnak". Meglehetősen sivár és élménytelen egyházzá lettünk. Ez Karl Rahner lehangoló megállapítása. Az élő lelkiség visszahúzódott a nagy egyházból és a „buzgó lelkek” kis közösségébe rejtőzött. A nagy egyház, mintha továbbra is a rituális legalizmus és az adminisztráció szokásos vágányain haladna. „Mi papok és püspökök éppen hivatásunk révén be vagyunk biztosítva és programozva. Védenek minket a társadalmi előfeltételek, amelyek könnyűvé és egyhangúvá teszik munkakörünket. Milyen gyakran utalunk a híveknek olyan hitigazságokra, amelyeket előbb meg kellene értenünk és nekik is meg kellene tapasztalniok ahhoz, hogy hinni tudják és erőt meríthessenek belőle” (Strukturwandel der Kirche als Aufgabe und Chance, Herder, 1973. 94.). A keresztény igehirdetőnek sokat kellene imádkozni az egyéni „találékonyság” kegyelméért, hogy tanításában óvatosan, lépésről lépésre haladjon előre, hogy megtalálja a hiteles szavakat a hit igazi tanúságtételéhez. „Ma az egyházban túl keveset beszélünk az Istenről, vagy száraz beiskolázott szöveget mondunk, amelyből hiányzik az öröm és az eleven meggyőződés... és mindez azért van, mert még nem tanultuk meg az istentapasztaláshoz vezető misztagógia lelki művészetét. Már magunk is alig hiszünk az .Isten titokzatos jelenlétében’ és szívesebben szólunk .Isten távollétérői' vagy átvesszük az .Isten halott-teológiájának’ szedett-vedett gondolatát” (uo.). Kérdezzük csak meg magunktól, hol olvassák ma az egyházban, akár a papi szemináriumban is, a lelki élet klasszikusait azzal az értékeléssel, hogy számukra is legyen mondanivalójuk? — „A keresztények Istene Jézus Krisztusban értelmezi önmagát. Az egyház pedig a mindig jelenlévő Isten otthona, ahol őt Jézus tapasztalható történeti jelenlétében ünnepeljük. Az egyházban élő formában találkozik az Istenből levezetett — descendens — teológia, az em12
