Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)

1978 / 3. szám - OLVASÓINK ÍRJÁK - Tanúságtétel, vallási élet. A keresztény tanúságtétel

milyen, azt sem elképzelni, sem leírni, sem elmondani nem tudjuk. Ám az emberi visszhangja már most fontos a számunkra. A test föltámadása azt hirdeti nekünk, hogy mennyei boldogságunk egyúttal emberi boldogság is lesz.

Isten nem egy másik világban trónol. Eljött ebbe a világba, és nem hagyja el azt soha többé. Krisztus nem távozott el. Velünk marad mindennap, a világ végéig. A mennybemenetelkor nem ment el, hanem eltűnt. A mennybemenetel csak akkor lehet ünnep, ha az „elmenetel” és az „eltűnés" közötti különbség világos előttünk. Az elmenetel távollétet eredményez, az eltűnés egy rejtett jelenlétet igazol. A mennybemenetelkor Krisztus láthatatlanná válik: emberi mivoltában megdicsőül, részesül az Atya mindenhatóságában. Éppen ezért szorosabb kapcsolatba kerül mindegyikünkkel, mint valaha. Távol van tőle, hogy elmenjen közülünk és árván hagyjon hátra minket... inkább végtelen hatékonyságú lehetőségeket teremt magának, hogy jelenvalóságával mindent betöltsön. „Aki leszállt, ugyanaz emelkedett minden ég fölé, hogy a mindenséget betöltse” (Ef 4,10).

Krisztust nem szabad sem „a földre”, sem „az égbe” száműzni. Mennybemenetele felemelkedés a hatalomba. Jelenléte intenzívebbé válik, amint azt az Eukarisztia bizonyítja. A világ- történelem legtevékenyebb személyisége lesz. Szent Márk találóan fejezi ki: „Az Úr Jézus, miután szavait befejezte, fölment a mennybe és az Isten jobbján foglalt helyet. Azok pedig szétszéledtek és mindenütt hirdették az igét. Az Gr együttműködött velük és tanításukat csodákkal kísérte és hitelesítette” (Mk 16,19—20).

Adjuk fel a mennyországról alkotott hamis fogalmainkat: végső menedék: pihenőhely: csillagok mögött jól körülsóncolt üdülőhely, amelyben Isten együtt trónol az összes exkeresz- ténnyel, akiket a földi tevékenységből kivont. Isten nem uralkodik „ott fent” nyugdíjasok kanonizált társasága felett. Arra se gondoljunk, hogy az öröklétben gloriolánkat kell majd fényesítenünk, ha egyszer elsóhajtottuk végső sóhajunkat. — „Egyszer majd viszontlátom őt, aki olyan jó volt: és ő nekem nyújtja a koronát, hogy uralkodhassam.” Talán ... de egészen biztos csak akkor, ha mindvégig munkálkodtunk, míg az utolsó eltévedt bárány is visszatért az akolba.

A megváltás a megtestesülésen keresztül valósul meg azáltal, hogy Isten belépett a világba. És a megtestesülés folyamatosan történik. „Krisztus a Corpus Mysticumban lett élővé.” (Durwell) Megdicsőült emberségével hatalmas testének fejévé vált. Teste mint olyan támadt fel — de magát szétosztani és közölni akaróan, képesen arra, hogy beépítsen önmagába mindenkit, aki nem védekezik ellene (vö. Fii 3,21). Az egyház Krisztusnak ez a szélesen ívelő és közölt jelenléte itt lenn. Atküzdeni magunkat ennek a jelenvalóságnak a hitéhez; felismerni, megismerkedni vele: együttműködni elterjedésén: ez számunkra a mennyek országa. A hit már kezdete az örök szemlélésnek. A szeretet pedig erény, akár Istenre, akár az embertársra irányul.

Ez az újdonság Krisztus parancsában. Ha ellenőrizni akarjátok, hogy valóban behatolta- tolc-e Krisztus tanításába, akkor csak ezt a kérdést kell feltenni: „Melyik az új parancsolat?” — A jólértesültek azt válaszolják: „Szeressétek egymást.” Ez nem pontos és nem új. Már az Ószövetségben is létező előírás. Krisztus emlékeztet is rá, és a törvénytudók is bizonyítják (Mt 22,36—40; Lk 10,25—28). — Az igazán új Krisztus tanításában az, hogy a második parancs eggyé vált az elsővel. A megtestesülés óta a testvéri szeretet teológiai erény. Aki szereti Istent, annak szeretnie kell testvérét is. Magatartásunk felebarátunkkal szemben nyilvánvalóvá teszi Istennel szembeni beállítottságunkat.

Szeretitek Istent az ő mennyországában? Felnéztek a csillagos égre, hogy hozzá forduljatok? Nézzetek közelebbre! Itt van valahol egészen közel. Mint ti, talán ő is felnéz a csillagos égre, mert olyan szép. Talán szükséget szenved. Talán olyan beteg és gyenge, hogy már nincs ereje ahhoz, hogy felemelje a fejét. Ha ilyenkor nem igyekeztek megmelengetni, megvigasztalni, akkor éppen lekésitek az Istent (vö. Mt 25,31—46).

Isten emberré lett. Senki sem lehet biztos az Istennel való jó kapcsolatáról embertársaival való kapcsolat nélkül. Nem vagytok közelebb Istenhez, mint szomszédaitokhoz. A végső ítélet leírása azt jövendöli meg, hogy a vallásos tanítás mindig, mindenki előtt rejtett marad. Igazakat és bűnösöket óriási meglepetés éri majd: abban a pillanatban felismerik a megtestesülést. Rádöbbennek, hogy Isten testszerinti szomszédjuk volt; hogy az első és a második parancsolat ugyanaz; hogy az első a másodikban teljesedett be; hogy a mennyek országa már a földön megkezdődött.

Szeretem Istent az ő mennyországában? Akkor nem szeretek egyebet, mint szellemiségem egy termékét. Túlságosan könnyű volna „üdvösségünkön munkálkodni", „a mennyet megnyerni", ha ezért csak hetenként egyszer kellene eltrappolni egy templomba, „ahol az ember szerencsére senkit nem ismer”. Csak az táplálkozik Krisztus testével, csak az nyer polgárjogot a mennyben, aki a szentostyával valamennyi testvérét magához veszi. Communio — „társközösség”. Minden szomszédunkat elismerni a szentmisén mennybéli társunknak — mindazok ellenére, amit tettek ellenünk — csak ez vallhat „extázisaink” valódiságáról. Hála152