Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)

1978 / 3. szám - OLVASÓINK ÍRJÁK - A közösségi lelkiségről. A közösségről, a helyi egyházak lelkiségéről

A KÖZÖSSÉGI LELKISÉGRŐL A közösségről, a helyi egyházak lelkiségéről

Az embereknek a személyes Istenben való hite — bármennyire is egyéni döntésen alapul —. nem független, nem elszigetelt jelenség, hanem tapasztalataiknak summázatára épül; épp ezért ezer szállal fűződik mindenhez, amivel akár közvetlenül, akár közvetve kapcsolatba kerülnek az őket körülvevő anyagi és szellemi világban. így nem független attól a keresztény közösségtől sem —- sőt igen erősen függ tőle —, melyhez tartozott, tartozik vagy amelyhez tartozni szeretne.

A mai egyházban, bár sokan gyötrődnek emiatt, sajnos elég kevesen tesznek valamit (tisztelet a kivételnek) az igazi emberi közösségek kialakításáért. Ami a legszomorább, észre sem veszik ezt a hiányosságot, megelégszenek a szentmise mondással és hallgatással, a szentségek kiszolgáltatásával és felvételével. E nagy értékű cselekmények Isten és ember kapcsolatát vannak hivatva segíteni és elmélyíteni, de kevésnek bizonyulnak, ha közben az emberek közötti kapcsolatok kialakítása és fenntartása háttérbe szorul.

A szentmisén való részvétel, a szentségekhez járulás mellett égetően szükség lenne arra, hogy mielőbb ténylegesen is megismerjék egymást legalább az egy templomba, az egy misére, az egy paphoz járók.

Az emberekben sokszor olyan erős a közösséghez tartozás igénye, hogy átlépnek a nagyegyházból valamelyik szektába. A kívülállók legalábbis azzal magyarázzák a szekták, illetve a szektatagok számának emelkedését, hogy a szekták kis közösséget tudnak biztosítani, amire a katolikus egyház méreténél fogva képtelen. Az egyik délamerikai püspök a szekták elszívó hatásáról panaszkodott VI. Pál pápának. Azt a választ kapta, hogy alakítson katolikus „szektákat".

Az az ellenvetés, mely szerint a kis közösségek alakítása a hívek nagy száma miatt városban lehetetlen, nem fogadható el. Kisebb, nagyobb, az érdeklődési köröknek megfelelő csoportokban mindenütt megoldható, ahol a pap nemcsak arra jön rá, hogy képtelen mindent egyedül elvégezni, hanem fel is fedezi a készséges segítőtársakat, felkéri, hívja, igénybe veszi őket. Ott pedig, ahol nem lennének, ő maga fáradozik azon, hogy keresse nevelje azokat, akik irányítása nyomán munkatársaivá válhatnának.

Nem csoda, ha szűkölködünk aktív emberekben. Nagyon hosszú időt töltöttek a hívők az egyéni (legfeljebb családi) ájtatosság keretei között. Ezek értékét egy percig sem vitatva — addig, amíg nem kapnak lehetőséget az egyházi élet számos területén a laikusok is, — súlyos tévedés lenne kijelentenünk, hogy nincsenek ilyen embereink. Sok szó hangzik el a világiak szerepéről, a kis közösségek szükségességéről, de hol létesültek már ilyenek? Ma is vannak mélyen hivő, hivatást érző emberek — fiatalok, idősek egyaránt. Az az ember — aki felismerte, hogy van Valaki, akinek ő fontos, aki ezt magával az életre való meghívással nyilvánította ki, akinek a hívására csak egyetlen helyes feleletet adhat: ugyanolyan komolyan veszi önmagát, mint amilyen komolyan vette Az, aki őt az életre meghívta, — elindul.

A teljes súlyú, felelős döntés átalakítja, istenközpontúvá teszi az embert azáltal, hogy átengedi magát, hagyja, hogy az Isten uralkodjék el benne. Szavai, cselekedetei látszólag mit sem árulnak el a lényegében bekövetkezett változásról, hiszen megnyilvánulásait tekintve ugyanúgy él, mint azelőtt; de mégis — egész gondolkodásában, minden tettében — többé már nem a saját szempontjai az irányadók. Ez az ember képes megsejteni, hogy hordoz valamit magában, amely bár megfejthetetlen titok, mégis van. Megérti azt is, hogy mennyire nem csak az övé, mennyire nem kisajátítható, hogy minden ember számára elérhetően megtapasztalható, közös kincs: a létadó Isten megnyilatkozása benne és az egész teremtett világban.

Ebben a tudatosulási folyamatban születik meg a felnőtt hit. (A gyermeki tudatnak megfelelően persze azelőtt is létezett, de csak az, akiben valamikor hirtelen fénygyújtásként jelentkezett, az észleli ugrásszerűen a felnőtt és a gyermek hite között levő minőségi különbséget.) Abban a pillanatban, amikor az ember lelke mélyén a megtérés első mozzanataként megszületik az Istennek adott válasz: az életajándék elfogadása — megkezdődik leikéből az öröm kiáradása először az Isten, majd kisebb-nagyobb késéssel az emberek felé. Szeretne kitárulkozni, „felfedezését” másokkal megosztani, velük együtt menni, vállalva őket, ahogy az Isten is vállalta a hétköznapi tennivalók és az ünnepek idején éppúgy, mint a nehéz órákban.

Aki nem érzett így soha, az a megtérésben csak önmagát kötelezte el, pedig az elkötele134