Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)

1978 / 3. szám - OLVASÓINK ÍRJÁK - VI. Pál pápa †

VI. PÁL PÁPA

Szent Péter apostol 263. utóda 1978. augusztus 6-án, Urunk színeváltozásának ünnepén este 20.40-kor földi világunkból az örökkévalóságba költözött.

Jól tudjuk, hogy viszonylag kevés halott hagy jelentős nyomokat maga után a történelemben. Alig két héttel halála után, amikor ezeket az emlékező sorokat írjuk, teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy VI. Pál nemcsak az egyház, de a világ, az emberiség történetébe is felirta nevét. — A béke pápája volt, talán nagyobb mértékben, mint bármelyik elődje. Minden rendelkezésre álló erőt, erkölcsi tekintélyt latba vetett, hogy a népek közötti megbékélést előmozdítsa. Számos lórum előtt, szinte számtalan esetben emelte lel szavát a leszerelés és a konfliktusok békés megoldása érdekében.

Pápaságának első enciklikája, az ,,Ecclesiam suam" adta meg mintegy mottóját, vezérszavát: a dialógus pápája kívánt lenni, — és az is volt élete utolsó órájáig. Párbeszéd az Istennel és párbeszéd az emberekkel: ezt gyakorolta és erre hívta lel a világ minden jóaka- ratú emberét. — A párbeszédre való törekvés határozta meg ún. keleti politikáját is. Bár e következetes törekvését sokan bírálták, mégis, alig néhány nappal halála után jelentette ki König bíboros: Bárki is lesz utódja VI. Pálnak, folytatnia kell ezt az utat, a mind teljesebb megbékélés leié vezető keleti politikát. Mi, magyar katolikusok — és velünk együtt a szocialista országokban élő katolikusok milliói — örömmel és hálás szívvel gondolunk elhunyt Szentatyánkra, mert jól látta, hogy mit kell tennie és mert következetes maradt haláláig. Ennek a törekvésének, „politikájának" köszönhettük többek között, hogy hosszú szünet után újra teljes lett a magyar hierarchia, és hogy újra bíboros-prímást kapott az esztergomi érseki szék és az ország.

VI. Pállal igazi ökumenikus pápát veszített el az egyház. Pápaságának máslél évtizede alatt minden tőle telhetőt megtett, hogy előbbre vigye, elmélyítse a keresztények egységét. —• Ugyanakkor az ökumenét nem értelmezte beszűkültén, hanem — a 2. Vatikáni zsinat szellemében — nyitott volt minden jóakaraté ember, istenhivő és ateista felé egyaránt.

Történészek egyszer talán majd megállapíthatják, hogy VI. Pálnak sikerült az egyház folyamatosságát egy lezárult és egy útjára induló korszak között biztosítani. S e törekvése során nemcsak a szükséges „őrzés" feladatát látta el, de fontos reformokat is életbe léptetett. Az újkor egyetlen pápasága alatt sem változott meg annyira az egyház külső képe, mint az ő tizenöt éves kormányzása idején. Bármennyire is volt az indítás, a „jeladás" elődjének, XXIII. János pápának érdeme, az ő munkája, a „folytatás kezdete" nélkül minden elsorvadhatott volna.

VI. Pál hét enciklikát bocsátott ki, melyek közül szociális enciklikáját, a „Popolurum progressio"-t fogadta a legnagyobb elismerés. Ennek az enciklikának a világ lelkiismeretét felrázó és több igazságosságot követelő szavaiért különösen a „harmadik világ" keresztényei, szegényei és elnyomottal hálásak.

Röviden elmondhatjuk: VI. Pál jól ismerte korát, annak szellemi áramlatait, az emberek szellemi-lelki és anyagi jogos igényeit. Különös szeretettel és bizakodással fordult és szólt a fiatalokhoz és kereste — személyes találkozások során is — a kapcsolatot az egyszerű dolgozó emberekkel, a szegényekkel, a betegekkel, — s még a börtönökbe is ellátogatott. Tudósok és tanulatlanok, diplomaták és művészek, megannyi embertípus tisztelettel tekintett fel reá.

Amikor folyóiratunkban hálával és kegyelettel emlékezünk meg róla, befejezésül rá kell még mutatnunk, hogy atyai szívvel szeretett minket, magyarokat. Együttérző, sőt baráti szavakkal fordult hazánk népe felé, akár országunk politikai vezetőit fogadta, akár a magyar egyház képviselőit. Atyai szeretetének dokumentálására álljon itt néhány mondat abból a beszédből, melyet Lékai László biboros-primáshoz intézett az érseki pallium átadásakor: „Az ön kinevezése az esztergomi érseki székre, következménye, és úgy tűnik, egyben lezárása a magyar egyház történelme egy korszakának, melyet az egész katolikus világgal együtt mi magunk is személyesen figyelemmel kisértünk, és mintegy átéltünk veletek, különösképpen attól kezdve, mikor az isteni Gondviselés meghívott minket az egész egyház legfőbb pásztorának felelősségére. Figyelemmel kísértük, szeretettel és aggódással, mélységes tisztelettel és nagyrabecsüléssel azokat a személyeket — híveket, szerzeteseket és szerzetesnőket, papokat és főpásztorokat — akik részesei és előharcosai voltak annak a bizalomnak, amely soha nem csökkent: a bizalomnak Isten iránt és a bizalomnak a magyar nemzet iránt."

130