Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Sulyok Elemér: "Miért maradok az egyházban?"
szándékkal, hanem az eukarisztia asztalát „meghosszabbítva" most már tovább kell adnunk és benne önmagunkat „kenyérváró” testvéreinknek. Ebben a vonatkozásban is áll, amit Jézus így mond: „Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, de aki értem elveszíti életét, megtalálja azt” (Mt 16,25). Aki magához köti a szeretetet, elveszíti azt, de aki tovább adja, megőrzi. Nem is lehet másképpen, hiszen a test értünk töretett meg, a vér sokakért ontatott ki. Az egyház, önmagának és benne a mi keresztény életünknek ezt az eukarisztiából kibontott egzisztenciális alapértékét „játssza el” húsvét vigiliáján a tűzszentelést követő gyertyás körmenetben. A húsvét ünneplésére összejött gyülekezet kezében a gyertyával, sötétségben várja Krisztus világosságát. „Ami a markodban, az az igazság" — mondhatnánk. A marokba szorított sötétség — ez a mi igazságunk. A tüzet azután nem mi csiholjuk ki, mint Prométheusz, hanem kapjuk a Krisztust jelképező húsvéti gyertyáról. Ügy kapom, hogy részesedem az előttem álló világosságában, amely úgy az övé, hogy nem a tulajdona, hogy azután részesítsem a mögöttem állót abban a világosságban, amely szintén úgy nem az enyém, hogy nem a tulajdonom. Ha tudatosítom, hogy ingyen, érdem nélkül kapom ezt a világosságot, akkor örömmel tudom továbbadni. Az elragadásnak és továbbadásnak ez a kölcsönössége, vagy ha tetszik, dialektikája őrizheti meg bennünk a már lángralobbant világosságot. Az egyház az eukarisztia és a húsvéti liturgia ősi képrendszerének romlatlan egyszerűségében tapasztalja meg azt a csodát, amely nélkül hitem szerint nemcsak keresztény élet, de emberi élet sem lehetséges. Azt a csodát: mielőtt szerettem volna Istent, ő már szeretett engem, hogy azután az ajándékba kapott szeretet- ben én is ajándékba adjam a szeretetet, mielőtt embertársaim szeretnének, én már szeressem őket. Hol kaphattam volna meg ezt az életet, ha nem az egyházban? A semmit választó minden A Zakeusról szóló történet más szempontból is megvilágítja a Krisztussal való találkozást. Kevés olyan elbeszélést olvasunk az evangéliumokban, amely annyira profán volna, mint a Zakeusé. Bár az „Isten” szó elő sem fordul benne, mégis kevés helyen lesz annyira világos, kicsoda is az Isten, mint éppen itt. A történetből úgy lép elénk Isten, mint aki a mérhetetlent a mérhetőben, a legnagyobbat a legkisebben rejti el. De miért ez a rang- rejtettség? Mert a rejtőző szeretet tud szabadon, diszkréten szeretni. Az a szeretet ugyanis, amely értelmét az élmények egyoldalú hajszolásában keresi és minden áron hatni, imponálni akar, tulajdonképpen nem is szeretet. Olyant tesz, ami ellentmond belső lényegének, birtokolni kívánja a másikat, ahelyett, hogy megcsodálná a másik titkát. De Isten, aki egyedül volna képes lélegzetelállító élményt nyújtani és szabadságunkat megbénítva imponálni, egyedülálló módon képes szeretetét a legészrevétlenebb hétköznapiba rejteni és szabadságunkat tapintatos tisztelettel körülvenni. Isten szeretetének ezt a csodáját nyújtja az egyház. Az istentiszteleten Isten felolvasott igéjében emberi szavakat hallok, amelyeket már ezerszer kimorzsoltak. Sőt olyan szavakat, amelyeket a történelemben nem egyszer a hatalom és a gőg ejtett ki tisztátlan szájjal. A hétköznapi szavak azonban mégis Isten nem hétköznapi szeretetét hordozzák. Az eukarisztiában kenyeret és bort érzékelek, de ez a kenyér mégsem kenyér, és ez a bor mégsem bor, hanem Krisztus teste és vére. A mindennapi élet felszíni értéke semmi, de mélysége minden: Isten szeretete Jézus Krisztusban. Majd az eukarisztiában, ebben a szakramentális látóhatárt kibontó valóságban az egész keresztény élet jelszerűnek, „quasi sacramentalis”-nak mutatkozik be. Például az egyház valósága. A bűnös egyház Jézus Krisztus tiszta jegyese. Isten a „semminek látszókat” választotta, hogy bennük rejtse el a mindent, Jézus Krisztust. Vagy a hit valósága. Ott állunk meghalt embertársunk sírjánál. A földbe eresztett koporsóra a pap földet dob és közben ezt mondja: „Porból lettél, és visszatérsz a porba. De Isten feltámaszt téged az utolsó napon”. Amit látunk, megint minden, csak nem élet. De az egyszerű kézmozdulat szinte beleírja a kimondott szavakat a földbe, a halhatatlant a halandóba, az életet a halálba, a mindent a semmibe. Mekkora az ellentét az ember szava és Isten szava, a kenyér és Krisztus teste, a bűnös egyház és Krisztus jegyese, a halál és élet között! Mi az, ami áthidalja ezt az ellentétet? Mi az, ami képes egységben tartani ezt a feszültséget? A hit vagy a remény? Mind a kettő, de csakis a szeretetben, amely egyedül képes arra a már-már arcátlanságra, hogy a factum brutum-ok, a puszta tények szemébe kacagva kihívja maga ellen az érzékelhető világot. Végsősoron az a szeretet, amelynek fedezete maga az Isten, aki Fiában, Jézus Krisztusban, mint a legkisebben elrejtette és kinyilatkoztatta a legnagyobbat: irántunk való szeretetét. így érthető, hogy az egyházban rajzolódik ki az egész emberiségnek az a végső vízválasztója, amely különben a világban, de a mi felszínen lebegő életünkben is 9
