Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Személyi József: Neveljünk derűs keresztényeket
Egyre gyakoribbak az olyan helyzetek, ahol az egyik ember elmegy a másik mellett anélkül, hogy azzal bármiféle érintkezésbe lépne. Ahol nem jut hely az érzelmeknek, ahol nem gazdagítják egymást, ott nem is „találkoznak" úgy, mint emberek. Ilyen helyzetek adódnak például az önkiszolgáló boltokban, a forgalom irányításánál, a múzeumok látogatásánál és így tovább. Súlyosabb a helyzet, ha ez a gépiesség a sajátos emberi érintkezés területére is átcsap. A beszéd adna alkalmat az érzelem kimutatására, a személyes találkozásra. Mégis napjaink során hány szóváltás tükrözi a másik iránti érdektelenségünket, üzletben, pénztárnál, jegyváltó- vagy információs ablaknál a legtöbb ember úgy adja elő mondanivalóját, mintha bedobó automata előtt állna és a választ, mint egy árucikket várja. Külön sorolhatók azok a szituációk, amelyeket a technika „áldásai" hoztak. Ide tartozik a televízió eluralkodása a család életében. Kiválóan jellemzi ezt a torzulást Hernádi Miklós leírása: „Az estét nem a lenyugvó nap jelzi, hanem a tévéhíradó szignálzenéje... A televízió, a rádió stb. ülteti fejünkbe, hogy „milyen érzés" külföldön járni, „milyen érzés” leérettségizni, „milyen érzés” megházasodni stb. Életünk eseményei úgyszólván lelki szemeink előtt viliódzó újsághírekké változnak. Élményeinket már olyan minőségükben éljük át, amilyenekké azok a tömegkommunikáció közegében válnak, válhatnának. És lassacskán már csak akkor érzünk kielégülést, ha élményeinket ágy, pontosan úgy éljük át, ahogy a tévé kép- és hangkárpitja szerint illő.” (Élmény helyett információ. Nagyvilág, 1973/3 440.) A fentiekkel párhuzamosan, sőt azok közvetítésével kimondhatjuk, hogy a gyorsuló idő igézetében élünk. Ide tartozik az „elnézést, most nincs időm" reakció gyakorisága, de mégin- kább az idő szerint racionalizált beosztása életünknek. Élmények helyett csupán információkat veszünk fel és tárolunk. A tömör és világos válaszok nem hagynak időt az érzelem kialakulásához. Sokszor még szórakozásainkban, művészi élményeinkben is a sietség, a kapkodás diktál. Gyakran azért nézünk meg egy kiállítást, hogy elmondhassuk „láttam", de nincs időnk és szívünk megállni egy műalkotás előtt, hogy igazán megcsodáljuk és visszhangot keltsen lelkünk mélyén. Útkeresések a pedagógia segítségével Az érzelmek ilyen zsugorodása azonban életünkben nem szükségszerű. Ahol felismerik, hogy milyen veszélyekkel fenyeget ez az elsivárosodás, ott már keresik is az ellenszerét. Elsősorban ott, ahol hiánya maradandó károkat okozhat: a nevelés területén. Mi felnőttek, már megszoktuk, hogy „kevés szóból is értsünk”. Ezt hajlandók vagyunk elvárni gyermekeinktől is. Csakhogy a rövid, logikus válasz legtöbbször mintegy „fejbeüti" a gyermeket. Neki érzelmi töltésű kommunikációra van szüksége. Tavaly jelent meg nálunk egy igen hasznos pedagógiai segédkönyv: Haim Ginott: Szülők és gyermekek — címmel (Medicina). Ebben számos példát találunk az érzelmi formálású nevelésre. A gyermekkel való kapcsolatfelvétel szükségszerűen pozitív érzelmi töltésű legyen. Ha nem válogatjuk meg eléggé gondosan szavainkat, úgy taszító, ellenálló érzéseket kelthetünk benne. Viszont már csekély befektetéssel is, közelebb kerülhetünk hozzá és segíteni tudunk neki. — Ha a gyermek hallgatagon lassan kullog haza az iskolából, már lépéseiről észrevehetjük, hogy valami kellemetlen történt vele. Beszélgetésünket ilyenkor ne kezdjük ilyenfajta bíráló kérdésekkel: Hát már megint mit csináltál? — Miért lógatod az orrodat? — Az ilyen hang sértődést, haragot, sorozatosan pedig gyűlöletet válthat ki a gyermekből, amelynek nyomán ezt fogia érezni: „Bárcsak az egész világ öszedőlne!” Ehelyett inkább jelezzük együttérzésünket ilyesféle szavakkal: Valami kellemetlenség ért? — Nem valami jó napod lehetett ma! — A kérdések csak kíváncsiságunkat fejezik ki, az ilyen állítások azonban együttérzésünket is közvetítik. A gyermek olykor nem nélkülözheti a büntetést. Eredményre viszont csak olyan büntetésnél számíthatunk, amely megfelelő érzelmi alapokra támaszkodik. Ranschburg a 10 éven aluli gyermekek büntetéséről írva, erre a végkövetkeztetésre jut: „A büntetés csak akkor hatásos nevelömódszer, ha a gyermekben felébreszti a szeretet elvesztésétől való félelmet, ugyanakkor lelke mélyén cseppnyi kételye sincs aziránt, hogy szeretik őt és ezt a szeretetet sohasem fogja elveszíteni.” (i.m. 75.) Végül megemlítjük az akaratnevelés kérdését. Mennyi felnőtt védekezik azzal: „Hiába nem megy, gyönge az akaratom!” Az akaratot azonban nevelni lehet és kell is. Az akaratnevelés sarkpontja az érzelmek felkeltése, irányítása, ébrentartása, növelése. És ez éppen nem új felfedezés. A már klasszikusnak számító Payot Spencert idézi, majd Kempis Tamásra hivatkozik, amikor ezt hangoztatja: „Az érzelmek vezetik a világot... és aki szeret, annak köny- nyű és kellemes teljesíteni kötelességeit.” (Az akarat nevelése, I. 106.) 124
