Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)

1978 / 2. szám - KÖRKÉP - Kerényi Grácia: "Boldogok, akik sírnak" - Fiatal barátaimnak

nyítette meg az életünket, adott erőt ahhoz, hogy túléljük. És hadd jegyezzem meg azt is, hogy nem fogalmazok pontosan, ha csak a gyűlöletet emlegetem a szeretet ellentéteként. Nem a gyűlölet volt akkor és ott az embertelenség oka, forrása, megnyilvánulása; inkább a szeretet hiánya, nemismerése, a helytelen, torz önszeretet, az alantas indulatok felülkere- kedése. Még csak azt se mondhatom, hogy Hitler és hívei egyszerűen gyűlölték a zsidókat, a lengyeleket, az alsóbbrendűnek tartott emberfajtát: inkább megvetették őket, nem vették emberszámba, nem is állatnak — dolognak tekintették.

Ha fogalmakat vizsgálunk: sok ellentét-párja van a szeretetnek, és nagyon sok kérdés van, amire ezzel az egy szóval válaszolhatunk. Például: mi a boldogság? A szeretet. Börtön- és lágertapasztalataim is ehhez az egy, egyszerű megállapításhoz vezetnek.

Nemrégiben olvastam Kertész Imre lágerkönyvét, a Sorstalanságot. Ezt írja az utolsó oldalon: „Hisz még ott, a kémények mellett is volt a kínok szünetében valami, ami a boldogsághoz hasonlított. Mindenki csak a viszontagságokról, a „borzalmakról" kérdez: holott az én számomra tán ez az élmény marad a legemlékezetesebb. Igen, erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem nékik legközelebb, ha majd kérdik.”

Az első interjút 1946-ban egy svájci újságírónő készítette velem, valamilyen női lap számára. Nem sokra emlékszem belőle, de erre az egyre igen: „Auschwitzban mégis boldogok voltunk. Igen, boldogok, mert szerettük egymást.” 1962-ben írt visszaemlékezéseimben is találok ilyen mondatot, a börtönélet — a Pestvidéki Törvényszék épületében töltött időszak — leírásában: „... talán a magunk módján ott, a börtönben boldogok is voltunk ilyenkor, mikor együtt voltunk néhányon, akik egyformán gondolkoztunk és szerettük egymást."

Hogy szeressük egymást, valamilyen közösséget alakítsunk ki, számomra éppoly természetes volt, mint az, hogy igyekezzünk kellemesen tölteni kényszer-tétlenségünk idejét; a társkeresés igénye, mely a szeretet légkörében a nélkülözés körülményei közt is fenn tudta tartani az öröm hőfokát, éppoly természetes volt, mint a szabadulás reménye, és a hit, hogy ha meghalok, a mennyországban ébredek fel.

Számomra nem voltak akkor éles vonalak és törések, s nem volt hirtelen zuhanás: tizennyolc éves voltam, amikor a gestapo letartóztatott, s a letartóztatás ténye semmit sem változtatott erkölcsi világképemen. Nem ismertem a gyűlöletet, ami emberek ellen irányul, de „a hitlerizmus gyűlölete családomban az alapvető erkölcsi normák közé tartozott", mint 1970- ben följegyeztem; természetes volt, hogy 1944 márciusában, a hitlerista megszállást követő napokban, bölcsész-barátnőimmel nyomban tanakodni kezdtünk, mit tehetnénk a nácik ellen, s lényegében nem emberek, hanem a bűn, a gonosz ellen, „a sátán incselkedései ellen" akartunk szervezkedni. „Tizennyolc éves voltam — írtam 1970-ben —, naiv voltam és egyszerű volt a világ, egyszerű volt a hazafiság és az áldozatvállalás, a zsarnokság és a tiltakozás, vagy ha úgy jobban tetszik: az ellenállás, mert fekete volt az ördög és én megfogadtam, hogy ellene mondok az ördögnek ...”

Valóban nagyon egyszerűnek láttuk a dolgot: szervezkedünk, fegyveres felkelést próbá lünk előkészíteni... úgy éreztük, ez a kötelességünk, ha jó magyarok vagyunk és jó katolikusok. Nem tudtuk, mi vár ránk, sem, hogy mi történik azokkal, akiket „elvisznek a németek", én még 1944-ben se tudtam, hogy vannak koncentrációs táborok és gázkamrák.

Azt sem tudtam, hogy vannak, akik gyűlölnek, vannak ellenségeim; nyilván nem csak eszmei indítékokból jelentett fel az az ismeretlen diáktársam, aki véletlenül fültanúja lett egy bizonyos beszélgetésnek. Az ellenállás lehetőségeit és szükségességét magyaráztam éppen, orosz fegyverekről beszéltem és a tiltakozás erkölcsi értékéről, s fejtegetéseimet fellengzős kijelentéssel fejezem be: „Ha azzal használok hazámnak, azt se bánom, ha itt gurul el a fejem a kövezeten ..."

Nagy Konstantin császár, miután a Milvius hídnál győzelmet aratott Maxentius felett, bevonult Rómába és megkapta a szenátustól az augustus címet, 312 december 1-én rendeletet adott ki a következő szöveggel: „Ki kell irtani az emberiség egyik legnagyobb szerencsétlenségét, a feljelentők átkozott rákfenéjét. Nyomban első próbálkozásaiknál torkon kell őket ragadni, ki kell vágni a gyűlölet nyelvét, s kitépni gyökerestül. A bíráknak nem szabad a feljelentők vádjait elfogadniok, de még vallomásukat sem. Ha csak jelentkezik is ilyesvalaki, halállal lakoljon."

Nem ismertem a gyűlöletet, amikor beléptem első börtönömbe, a Főkapitányság 200-as fogdájának egyik cellájába. A két priccsen öt nő ült, de csak egyikük volt igazán politikai fogoly, Annus néni, Knurr Pálné, régi harcos szociáldemokrata. A többiek közül ketten — egy francia grófnő és egy import-exportvállalat vezetője — állásuknál fogva voltak „kémgyanúsak”, a másik két nőt feljelentették. Az egyiket a lengyel vőlegénye miatt, a másikat zsidó férje és zsidó szeretője miatt. Később, a Pestvidéki Törvényszék börtönében, volt egy rabtársnőnk, aki féltékenységből följelentette a férjét, ezért tartóztatta le a gestapo őt is („Aki nékem mindenem volt, százszor legyen átkozott", énekelte egész nap); később szabadon engedték. F. Baba barátnőmet az a lány jelentette fel, akinél lakott: érdemeket akart sze114