Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)

1978 / 2. szám - KÖRKÉP - Korzenszky Richárd: Szeretetről-gyűlöletről Németh László:Irgalom című regénye nyomán

vetkőztették ki, az a hét év még ott van rajta, abból őneki kell szeretetével, a csendes segítőkészségével kimosdatni.” (287.)

Ágnes még kislány volt, mikor apja a frontra került. Tudós tanárként, tekintélyes ember vonásaival maradt emlékezetében. Vonzódása apja iránt elemi erővel tör elő a megérkezés utón. „Ó, ha ezt megjósolta volna valaki, hogy életének a legboldogabb napját, — amit annyiszor kiszínezett magában — ilyen szorongva, szinte tűkön állva fogja eltölteni. Alig egy-két szép percre emlékezik — talán amikor a dalárdisták az apját megölelték —, de akkor is benne volt az aggodalom, hogy mivel bántják meg a most jöttét a következő percben ..(206.) — Nem rajongásra, nem is a már-már könyörtelenül újfajta fogsággá fajuló féltésre van szüksége az apának, hanem elfogadásra, megértésre, meghallgatásra. De ezt sem felesége, sem leánya nem képes nyújtani.

Ha csak ezt a helyzetjelentést kapnánk a regényből, nem emelkednék ez az olvasmány a „legenda” színvonalára. Mert mindez még semmiben sem különbözik azoktól az írásoktól, melyeket Németh László a „kritikai realizmus" által kimért körébe soroz. Ez az élet, mondhatná bárki: önmagára ismerhet szinte minden ember, amikor a százféle önzés fotográfia-szerű képére rácsodálkozik. Ez az élet, ebbe kell beletörődni, a helyzetek, szituációk föllazíthatat- lannak tűnő vaspántjait vegyük tudomásul, önmagukkal törődő, önmaguknak élő emberek hiteles képe egy adott történelmi időszakból, — s a képlet máig sem változott, mutatja a leghétköznapibb élet...

Azonban már az első eseményekkel párhuzamosan megjelenik egy téma, eleinte csak távolról, egy-egy odavetettnek látszó megjegyzésben, apró gesztusban, néhány mondatban. Bár a hangsúlyt az önmagába burkolózás, a szilárdnak hitt falak mögül való kérlelhetetlen, mintegy felsőbbrendűségi tudatból fakadó ítélkezés kapja — (Őneki, ha egyszer bele tudta venni magát, inkább védő tok volt a tanulás, amelyből tagadhatta a világot. A megbotránkozás, az dermeszti meg, mintha egy varázslat nehéz kőbe faragná a fénnyel játszó testét. S ha legalább tudná, hogy igaza van! Hogy joga van megbotránkozni! Nem azt, hogy csakugyan iqaz, amiért elítéli az anyját, hanem hogy szabad, méltányos elítélni érte.") (1/56.) —, az önfeledt öröm képes arra, hogy megnyissa a magába zárt embert. Apja érkezésének hírére láteledkezve más lesz a világ: Agnes megszólítja a villamoskalauzt, boldogan beszélgetésbe elegyedik az emberekkel.

Az embernek azonban érnie kell: az orvostanhallgató, aki az élet szolgálatára szegődött el, kell hogy szembekerüljön az élettel. Elfogadni a hazatérő — és gyermeki naivsággal és aggódással körülrajongott apját — könnyebb lesz, mint elfogadni, megérteni a szintén a saját zárt világába vergődő, tehát szerencsétlen anyát. „Anyád panaszkodott, hogy nagyon hideg vagy hozzá. Kimutatod a megvetésedet..." (11/168.)

Apjának-anyjának nem egészen simán induló és zajló házasságára akkor döbben rá igazán, amikor anyja — nem minden szándékosság és indulat nélkül — kezébe adja apja naplóját. „Amit most... tanult: nagy, bár még csak félig értett lecke volt abból a tárgyból, melyre most, az utolsó hónapokban kezdett fölnyílni az esze. Amin idáig csak el-elcsodál- kozott, az emberi kapcsolatok rettenetessége, az örvények s talányok, melyek ott nyílnak fel, ahol a sors két embert összeköt, belülről kezdett az értelme s lassan a szíve fölött is megnyílni, mint egy mindennél fontosabb klinikai tárgy, amelyből nemcsak a szülei pőrét, de talán magát is mélyebben értheti meg.” (11/195.) Lassan-lassan ébredezik benne már valami, ami majd anyja megértésévé fejlődik. „Az, hogy az anyjában csakugyan volt valami abból a jóságból, nagylelkűségből, ő sem tagadhatta... De az, hogy ez az állhatatlan, „egoista teremtés" a betegségeknél való virrasztást, ápolónőséget „oly soká is kitűnően végezte, úgyhogy a családban híre volt ..." — azt bizonyítja, hogy az indulatokkal befutott természet mélyén ott van az ember, aki csakugyan áldás lehetne környezetében. S ő maga is nem olyan-e sokban, mint az anyja? —

Az emberré érés az elfekvő kórházban töltött időszak alatt megy végbe. Van a regénynek egy figurája, aki az elejétől kezdve jelen van: a Kertész János falujából való Halmi Feri, — Agnes idősebb kollégája, a fél lábát húzó, sánta orvostanhallgató. Ágnes sokszor töpreng: vajon ezzel a torz emberrel együtt tudna-e élni? — Halmi juttatja Ágnest ehhez az álláshoz, a rendszeres éjszakai ügyelethez. Hozzátartozók nélkül, gyógyíthatatlanul, halálra váró emberek közt keresi a hangot —, a saját hangját. Már volt olyan élménye, amely önbizalmat adhatott, hogy nem lehetetlen életkedvet önteni az emberbe: visszamaradott, nehezen tanuló kislányt segített, — Jolánkát —, jóindulatú közeledésére, a kötelességszerűen elvállalt foglalkozáson túl a bátorító szóra „kigömbölyödött a sündisznó", — a nagymama csodálkozására igazán élni kezdett a kislány. S most a gyógyíthatatlanok között találkozik az igazi kérdéssel, mi értelme az életnek, ha úgyis halál a vége. Az ösztönös borzadás, viszolygás, elutasítás helyét azonban lépésről lépésre fölváltja az elfogadás, a szolgálat, az emberi nyomorúság fölkarolása. Itt kezdi igazán jól érezni magát, mert amit rájuk pazarol gondoskodás111