Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 2. szám - KÖRKÉP - Boda László: A bűnök értelmezése a szeretet erkölcsében
KÖRKÉP A BŰNÖK ÉRTELMEZÉSE A SZERETET ERKÖLCSÉBEN A XX. század második fele az egyház életében alapvető szemléleti változásokat eredményezett. Jelentős mértékben tudatosult az egyháznak a világhoz szóló küldetése. Az ökumenikus törekvések, a szeretet erényének elsőbbsége, én. primátusa s ezzel szerves kapcsolatban a Szentlélek teológiájának elmélyítése, vagy éppen a keresztény nagykorúság vonásai a gyakorlatban is egyre észrevehetőbben jelentkeznek. A bűnök megítélésében a „felsőbb osztályba" lépett keresztény tudat szintén fejlődést vár. Úgy tűnik: a fentebbi jelekhez hasonlóan a teológiai gondolkodás ebben a tekintetben is jelentős lépést tesz előre, hogy aztán fokozatosan módosítsa a gyakorlatot. E tanulmány főként Bernhard Häring szempontjait veszi alapul (Sünde im Zeitalter der Säkularisation, 1974. 173—220.), de igyekszik a mai nézeteket összegezni és tovább értelmezni. Szándéka nyilván nem az, hogy a bűnökre összpontosítva nézze a keresztény életet. Sokkal inkább arra tesz kísérletet, hogy a bűncentrikus szemléletből kilábalni segítse erkölcsi értékelésünket anélkül, hogy a másik végletbe tévedne. Meg van ugyanis írva, hogy „amikor elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem” (Rám 5,20). — A hagyományos felfogáshoz képest ma jelentős fordulatként kezd kibontakozni a súlyos bűnök megkülönböztetése a halálos bűnöktől. Häring szerint ezt már a Tridentinum legjobb teológusai ismerték és szerették volna körvonalazni. A zsinat azonban akkor ezt épp csak érintette (vö. „grave” szó szerepe — DS 1577). Azóta sajnálatosan feledésbe merült e felismerés. Egy erősen jogi szemléletű bűnkategorizálás alakult ki az egyházban, amelynek két ismert jellemzője: egyrészt a hétéves gyermekek „halálos" bűnének feltételezése, másrészt a hivatalnoki precizitással osztogatott halálos bűnök esete, főként a „sub gravi” előírt liturgikus rendelkezések megszegésével kapcsolatban. Ma már megdöbbenve kérdezzük: hogyan lehetett halálos bűnnek tekinteni például a zsolozsma végzésénél a szájmozgás elmulasztását? (Az előírás ugyanis erre vonatkozólag a moralisták szerint „sub gravi" jellegű volt.) Hiszen ez a vizuális típust határozottan zavarta az imádságban, egyes szerzetesek pedig kiváltságot élveztek szentelésüktől fogva e kötelezettséggel kapcsolatban. Vajon hol maradt ebben a tekintetben a klasszikus morálteológia oly gyakran hangoztatott „arányossági szempontja"? Häring szellemesen jegyzi meg, hogy ez a rigorizmus az örök büntetést helyezte kilátásba olyan esetekben, amelyekben a világi bíróság legfeljebb néhány napi szabadságvesztést ítélt volna meg. Mert a „sub gravi" (= súlyosan kötelező) jelzéssel ellátott pozitív rendelkezések azt jelentik, hogy egyszeri elmulasztásuk megfoszt a Krisztussal való élő közösségtől, száraz vesszővé tesz a szőlőtőn és elővételezi belső világunkban a kárhozatot. — A mai egyházban ez a túlzott és nem éppen következetes szigorúság már nem tartható fenn. Ismerjük a zsolozsma végzésére vonatkozó zsinati rendelkezéseket. Ezt az egyház ma már nem „sub gravi", tehát nem halálos bűn terhe mellett írja elő. A kötelezettség lelkiismereti. Jó alkalom ez arra, hogy ráirányítsa a figyelmet egyfajta megfogalmazás gyanús voltára, s a személyes látásmód érlelődésére. Nem „az előírás megszegése" a bűn, hanem Isten, vagy az ember személyének megsértése. A nagykorú hivő vagy Krisztus papja tehát most új oldalról közelíti meg itt a bűn fogalmát: a keresztény, illetve azon belül a papi hivatás oldaláról. A komoly mulasztás ebben a tekintetben a hivatás elleni bűnként kap hangsúlyt, nem pedig valamely szabály részleges megsértése címén. Tehát a következtetés nem az: most már nem kötelező a papi zsolozsma, bár a mai lelkiismeret-formálás a bűn súlyosságát integráltabban szemléli, vagyis a személyes magatartás habituális egészében veszi tekintetbe (pl. a rendszeres, ill. a gyakori mulasztást vehetnénk a hivatás elleni halálos bűnnek). Häring részletesen beszél arról, hogy az egyháznak még az olyan nagyon komoly lényeges pozitív törvényeket sem lenne ajánlatos „sub gravi”, tehát halálos bűn terhe mellett előírni, mint a vasárnapi szentmise (i. m. 211.). Ez 98
