Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)

1978 / 2. szám - FÓRUM - Kipke Tamás: Az önpusztítás folyamata és a lelki gondozás

Ügy is mondhatjuk, hogy a beszűkülés lelkiállapotában az élethez való viszony lazul meg: egyre érdektelenebb lesz saját sorsa iránt és egyre inkább elszigetelődik a közösségtől, a társadalom életétől. A preszuicidális szindróma tünettanának leírása során Ringel szól továbbá a saját személy ellen forduló agresszióról és az öngyilkossági fantáziákról is: ezek többnyire a beszűkülés már előrehaladottabb stádiumaiban jelentkeznek, nyilvánvalóan jelzik az öngyilkosság-veszélyt — kiáltanak a szakszerű pszichiátriai segítség után. Az egyházak lelkigondozói tevékenységének a fentebb vázlatosan ismertetett beszűkülési folyamat minél korábbi stádiumában történő felismerésében volna életfontosságú szerepe. A lelkipásztor leggyakrabban a gyóntatószékben és személyes beszélgetésekben találkozik hivei lelki problémáival. Nyilvánvaló, hogy csak hosszabb, viszonylag gyakori és mély beszél­getések során kerülnek felszínre az egyén igazi gondjai, tárulnak fel a rossz irányú belső változások, a sürgős segítséget igénylő veszélyhelyzetek. Csak az ilyen jellegű kommuni­kációk esetében beszélhetünk valóban lelki gondozásról — gondoljuk meg: potenciálisan mindannyian veszélyeztetettek vagyunk. A hívek és a pap igazi lelki gondozást célzó kapcso­latának kialakulásához elégtelen az évi egyszeri gyónás. S ugyanígy a íáradt-szórakozott gyóntatói rutinmunka, valamint a merőben eltérő erkölcsi értelmezések gyóntatószékbeni összecsapásai gyónó és gyóntató között (mert ez sem ritka!). A megújuló bűnbánati rend, érzésünk szerint, lehetőséget jelenthet a gyóntatás sablonossá vált gyakorlatának valódi lelki gondozássá történő fejlesztésére — s ezzel párhuzamosan szentségjellegének hang- súlyozására is. „Empátia" — mindinkább kulcsszava lesz ez a fogalom a pszichoterápiának, a lelki gon­dozásnak és nevelésnek. „Azt a képességet és pszichológiai folyamatot jelenti, hogy az egyik ember beleéli magát a másik érzelmi állapotába, és e beleélésen át képes azt a szokásosnál mélyrehatóbban, pontosabban megérteni” (Buda Béla: Az empátia jelentősége és jelensége a pszichoterápiában — Magyar Pszichológiai Szemle, 1976/2.). Erre a fajta megértésre volna szükség tulajdonképpen minden emberi kapcsolatban — de legalább a lelki gondozásban: történjék bár orvosi rendelőben vagy a gyóntatóhelyiségben. Az empátia fejleszthető és mindenkor fejlesztendő képességnek alapja a személyes odafordulás a má­sikhoz, a türelmes figyelem. Aki így tud valakit meghallgatni, az eléri, hogy embertársa megnyilik, beszélni kezd: szavai, gesztusai, mimikája, egész viselkedése mind „üzenet" lesz belső világáról. Ezekből a nem csak szóban közvetített „üzenetek"-ből kihallható az is, amiről éppen nem akar beszélni a másik. Az empátiás figyelem feltételezi s ugyanakkor elő is segíti a legkülönfélébb emberi magatartások, pszichés tartalmak megértését, fenntartás nélküli elfogadását, az ítélkezésről való lemondást. Az empátizáló „nem kívülről szemléli a másik embert, hanem megpróbálja magában felidézni annak érzelmi állapotát, készteté­seit, célját és attitűdjét..." (Budai B. i. m.). Ugyanakkor az ő személyisége és realitás- érzéke is részt vesz a folyamatban, de egészen másként, mint a szokványos megértés eseté­ben. Az ilyen érintkezési formák gyönyörű modelljeit láthatjuk Jézus magatartásában. Figyel­jük csak az evangéliumi eseményeket ebből a szempontból: miként közeledett Jézus a házasságtörő nőhöz, vagy Zakeushoz, a kivetett vámoshoz, hogyan fogadta Magdolna bűn- bánatát, vagy a szolgájáért aggódó százados könyörgését... Az empátiás képességgel bíró lelkipásztor hamar fölismerheti a különféle lelki zavarok nyomait, a személyiség veszélyes beszűkülésének jeleit. Az önpusztító folyamat lefolyásának és a hozzá forduló embernek ismeretében aligha követ el oi/an hibát, hogy az öngyilkos- sági késztetésekkel vívódó személyiségnek (akinek értékvilága erősen beszűkült!) az általá­nosságok szintjén vallásos értékeket, kötelességeket emleget vagy netán elutasító magatar­tást tanúsít vele szemben. Sokkal inkább személyes, mély kapcsolat kialakítására törekszik, hogy érezze a hozzá forduló ember: rá számíthat. Mindenkor a bajba jutott életéből, hely­zetéből kiindulva próbál segítségére lenni: vigasztaló, bátorító szavakkal, tanáccsal vagy valami konkrét tevékeny segítséggel. Szükség esetén pedig szakorvoshoz küldi: egyáltalán — saját felelősségét érezve — igyekszik „szervezni” a veszélybe került ember megmentését. A magára hagyott rendszer a rendezetlenség állapotába süllyed vissza — ez a fizika világából való törvény a tapasztalat szerint érvényes az emberi pszichikumra, a lelki élet egészére is. Ennek szem előtt tartásával arra kellene törekedni, hogy az alkalomszerű, felszínes, sablonos gyónásokat és beszélgetéseket minél inkább váltsák fel a rendszeres, mély lelki beszélgetések (gyónásban és azon kívül egyaránt). A hívek részéről erre megvan az igény, ha ez nem is tudatosult még sokukban. Az egyház (illetve az egyházak) által végzett-végzendő lelki gondozás persze nem kifeje­zetten öngyilkosság-megelőzés, vagy mentálhigiénés szolgáltatás — ezeknél bizonyos érte­lemben sokkol több kell, hogy legyen. De ennek a „több"-nek, isteni rendeltetésének csak úgy tud igazán megfelelni, ha állhatatosan gondozza az embert, aki rábízatott. Türelmes figyelemmel fordul felé és a segítségére van. Bölcsen, a leghatékonyabb módon1 szakorvosi terápiára irányítva; okos emberi szóval; — bűnei alól feloldozva. Kipke Tamás 93

Next

/
Thumbnails
Contents