Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)

1977 / 2. szám - TÁVLATOK - "Végső" fogalmaink értéke

két külön dolog, amely könnyen elszakad egymástól, hanem egymásra utaltak. Az anyagforma tan e kettő egységét állítja. Az élők formája a lélek, amely belsőleg rendezi az anyagot, hogy külső célja (entelekheia) kibontakozzék belőle. Az arisztotelészi „dualizmusban" a lélek és a test egy létegységet alkot, ami az embert gyarapítja, ténylegesig (De anima II. 1.). Az Isten, aki önmagában nem változó Tökéletesség, minden létezőt a cél jóságával vonz magához, „úgy mint az, akit szeretnek, magához vonzza azokat, akik őt szeretik (kinei de hosz érómenon)” (Metaphysica XII. 7.). (Isten tehát Arisztotelésznél sem az a pusztán érzéketlen „mozdulatlan Mozgató”, amint őt vulgárisán idézni szokták.)

Még számos példával illusztrálhatnánk, hogy a klasszikus görög gondolkodásban és a későbbi hellén kultúrában melyek voltak azok a kiérett eszmei magvak, amelyekre a kora keresztény tanítók a kinyilatkoztatás igazságait a helyes értés megtartásával ráépíthették. Ezek a pontos fogalmak szükségesek voltak a teológiai összefüggések későbbi megalapozásához. A nagy rendszerezőknél, különösen Aquinói szent Tamásnál, az arisztotelészi fogalmak a Szentírás párhuzamos magyarázatával lényeges jelentésváltozáson mentek át. Szent Tamás ezért is fordíttatta le Arisztotelészt közvetlen görögből, nehogy az arab fordítások megromlott nyelvezete megtévessze.

Amikor a régebbi, leegyszerűsítő igehirdetések, az újkori katekizmusok a halált a lélek és a test különválasztásában határozták meg, azt az igazságot akarták hangsúlyozni, hogy a lélek a halál után a test anyagi részeit továbbra nem élteti. A „lélek halhatatlansága” az ember szellemi természetét jelzi, azt, amit ma az ember traszcendenciájával, Istenre-nyitottságá- val akarunk kifejezni. A „test és lélek különválása” viszont ennél többet nem mond az ember jövő sorsáról.

Karl Rahner a testtől-elválás gondolatát teljesebbé teszi, amikor arra utal, hogy az ember a halálban nem szakad el a mindenségtől, nem lesz „akosmisch”, hanem új és teljesebb kapcsolatba kerül vele, „allkosmisch” — az egész horizontot átjárhatja (vö. Zur Theologie des Todes, Quaest. disp. II. 1958. 226.). Amikor az egyház kijelenti, hogy „a lélek a test szubsz- tanciális (közvetlen, létadó, fenntartó, egyedi) formája”, akkor a test és lélek lényegi egységéről tanít (De anima rationali seu intellectiva ut forma corporis, Vienne-i zsinat 1312. V. Kelemen, DSch. 902.). Ez a kijelentés kora nyelvén egybesűrítette az ember szellemi, anyagi egységéről szóló szenttamási tanítást (STh. 1. q. 75.—Cg. II. 65.).

Ebből látható, hogy a kiélezett jellegű dualizmus nem jellemző a keresztény tanításra, mert az inkább a lélek-test állandó egymásrautaltságát hangsúlyozta.

A Biblia nyelvén

A Szentírás beható kutatásával előtérbe kerültek az eredeti bibliai kifejezések, amelyekről — főleg a protestánsok — úgy vélik, hogy korunk számára többet mondanak. Azonban ez az újrafelfedezés sem szünteti meg a hitigazságok titokjellegét. A bibliai kifejezések sem hullottak közvetlenül az égből, hanem a környező népek nyelvéből és kultúrájából vették át a szent írók. Csak a történeti ráhatásoktól megtisztítva váltak alkalmassá a kinyilatkoztatott igazságok kifejezésére.

Az Oszövetség az egész embert élő „hús”-nak (baszar) nevezi, ugyancsak az embert jelenti a „lélek" (nefes) szó is: „Az Úr Isten megalkotta az embert a föld porából és orrába lehelte az élet leheletét" (Tér 2,7). Másutt a „halott lelkét" jelzi (Szám 6,6). A szövegek görögre fordításánál ezeket a jelentéseket azonosították és összehangolták. A „test-lélek” különválásáról a halálban csak a Prédikátor könyvében olvashatunk (i. e. III. század). A görög filozófia alexandriai áramlata érezhető íróján, ahogy a régi fogalmakat új szavakba foglalta: „Gondolj Teremtődre ifjúságod napjaiban... mielőtt elközelegnek az évek és a por visszatér a földbe, ahonnét jött, — az éltető lehelet megy az Istenhez, aki adta” (12,1.7.). A Bibliában az ember „végső sorsa” még bizonytalanul változó. A Zsoltárok egyik helyén úgy tűnik, hogy a halálban az egész ember elveszíti életét, kiszakad az Isten és az ember kapcsolatából, azaz a „seolba” jut: „Meddig Uram? örökre el akarsz rejtőzni? Hol van egy élő is, aki nem lát halált, aki az alvilág markától megmenthetné lelkét.” (88,49—50) — A 73. zsoltár viszont a túlvilág reményét tükrözi, azt, hogy az ember Istennel máradjon mindörökre: „Szándékod szerint vezetsz majd engem s végül felveszel a dicsőségbe. Testem és szívem elenyészik, de sziklám és osztályrészem örökre az Isten.” (24.26.) — „A szövetség Istene a választottak közösségét vezérli életében és halálában. A halál utáni élet tehát mindazok közösségét jelenti, akiket Jahve hatalmas ereje meghívott.” — Alfons Deissler magyarázata szerint a „seol” szembenáll Jahve közösségével és az örök halált, a poklot, az ember magáramaradottságát jelenti (Die Grundbotschaft des Alten Testaments, Freiburg, 1974. 144.).

Az Újszövetségben a „hús” (szarksz) és a „lélek” (pneuma), — mint a száma és a pszükhé is — nem elválasztást és szembeállítást jelentenek, hanem az egész ember kifejezői és ténye87