Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 2. szám
„Ha a búzaszem nem hull a löldbe és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz" (Jn 12,24) Amikor a TEOLÓGIA lapjain az élet- halál-túlvilágról szólunk, nem vállalkozhatunk arra, hogy pusztán a gondolkodó elme éles megkülönböztetéseivel véglegesen tisztázzuk az örök emberi kérdéseket. Az „egész" emberhez fordulunk, aki maga dönti el, hogy élete istenhitben gyökerező, értelmes élet legyen, melybe belefoglalja a halált is, mivel mindkettő előkészület számára az örök életre. Amikor életről hallunk, önkéntelenül is társul hozzá a „halál" szó. Nem azért, hogy a pusztulás, a „vég" leiidézése elvegye kedvünket az élettől, hanem, mert tudjuk, hogy a halált csak ez élet fényében lehet jól értelmezni, így tartják korunk gondolkodói is, akik — Max Frisch szavaival élve — úgy látják, hogy a „halál ajándék . .. eszköz a végesség és az örökkévalóság megismeréséhez." Korunk halál-tudománya egyre többet dérit fel az utolsó percek mozzanataiból, hogy az embereket felkészítse erre. Mégsem tudunk „mindent"! A tudomány csak odáig vezet, hogy „tudatunk biológián lelüli minősége" jelent, ezzel pedig kitárja a kaput, hogy életünkről további bizonyosságokat keressünk. Mi keresztények, valljuk, hogy, aki megszületett, az az örök életre született. Ez nem szellemiségünk valamiféle szükségszerű következménye, hanem Isten személyes ajándéka. A megváltott ember sorsközösségbe ke'ült Krisztussal, ezért többé nem az övé sem élete, sem halála. Isten azonosult a Keresztrefeszitettel és Általa minden emberrel, hogy feltámasztva örök életben részesítse. Ez az, amire az ember léte gyökerében mindig is vágyódott, ezt rejtik a szeretteinknek mondott jókívánságok, amikor „sok boldogságot", „fogyhatatlan életet" kívánunk. Isten beteljesítette vágyunkat. A feltámadt Krisztus a történelemben mindvégig hirdeti nekünk az örök életet. Reményben lettünk teremtve, — hiszen az em';er képtelen elgondolni saját nemlétét — és mégis Krisztus óta vált ez az életreményünk rendíthetetlen bizonyossággá. Ebben az isteni reménységben merjük Olvasóinkban elmélyíteni az örök élet ígéretét. Igazoljuk a Szentírás szavaiból, az egyház hiteles tanításából, a kinyilatkoztatás történetében mindig világosabban előtöiő örök élet hitéből. Ebből a nézőpontból értelmezzük a „végső dolgokról" kialakított fogalmainkat, amelyekkel — mind jobban és jobban, de sohasem teljesen, — próbáljuk megközelíteni a végtelen Valóságot. Végül ebből a szempontból értékeljük életünk megtapasztalt „határhelyzeteit." — De nemcsak elmélkedünk a „nagy kérdésekről", nemcsak tétlenül várjuk a beteljesedést, hanem már most ennek megfelelően tevékenykedünk, segítünk egymáson, mint emberek és mint hívők. Megtaláljuk és támogatjuk egymást a testvéri közösségekben, meit ahol ketten-hárman összejönnek a szeretetten, ott van Jézus is. Hitünkben sem élhetünk csak magunknak, nem gyűjtögethetjük önzőén üdvösségünk kincseit. Mert üdvösségünk Krisztusban van, akiben egy testet, egy közösséget alkotnak mindazok, akik részesedni akarnak a megváltás ajándékában. Az ember így nemcsak önmagát, hanem az egész történelmet beteljesíti Krisztusban. Ez a vetésünk fog beérni az aratásra, ahol az egymást szeretetben alakitó egyéni sorsok véglegesen összefonódnak és az egész történelem megtalálja beteljesedését az örök Szeretetben. 5 TEOLÓGIA 65
