Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 1. szám - FIGYELŐ - Cselényi István: Közös Létezés
resztény oktatás révén a gyermek kisebbségbe kerül. Ez azonban nem feltétlenül hátrányos; a társadalomnak vannak általános viselkedési normái; ezek azonban nem esnek egybe szükségképpen az emberek átlagos magatartásával. A keresztény erkölcsi normák viszonya a statisztikailag normális viselkedéshez Mint láttuk, a statisztikailag normális (átlagos) viselkedés nem azonos az erkölcsileg normatív viselkedéssel. Ezt a különbséget tehát jó a gyerekekben is tudatosítani. Nem érv, hogy „mindenki", vagy „minden rendes ember”, vagy ,,az egész falu” stb. így csinálja... Jobban kell tudatosítani az evangéliumi erkölcsi motívumokat. Ugyanakkor az átlagos viselkedésnek nagyon mély természeti-társadalmi okai vannak. Az általános társadalmi viselkedési normák éppen ennek a szükséges magatartásnak gyakran a legértékesebb megfogalmazásai. Tehát nekünk nem valami „elit-öntudatot” kell kialakítanunk. Először mindenkinek embernek kell lenni, hogy keresztény lehessen, amint ezt a „gratia supponit naturam" ősi elve és a természetjog helyesen értelmezett keresztény fogalma tanítja. — Ha például egy „hittanos" gyermek úttörő becsületszavára hivatkozik, nehogy lejárassuk előtte... Ne csak szenteket állítsunk példának. A keresztény viselkedést ismertetve utaljunk rá, hogy mások is — más okból — ugyanezt tartják helyesnek. Az erkölcsi nevelés terén tehát gyakorlati célkitűzésünk az lehetne, hogy a velünk kapcsolatba kerülő fiatalok társadalmunk humanista értékrendjét általánosságban elfogadják és ennek követésében a többiekkel együtt harmonikus közösséget vállaló és ugyanakkor a maguk keresztény erkölcsi felfogásának speciális tartalmával is világosan tisztában levő emberekké alakuljanak. Jegyzetek: 1. Szebenyi Péterné: Gimnazisták életideálja. Bp. Akadémiai Kiadó, 1975. 22. o. _ 2. Vigilia 1976. 299. o. — 3. Világosság 1976. 600. o. — 4. A coté de la moyenne; Cahiers de l’actualité religieuse et sociale 1976. 451—454. o. — 5. uo. 452. o. Erdő Péter KÖZÖS LÉTEZÉS Én-kötődés. Az emberi lét közösségi szerkezetének és a közösségiség krisztológiai (teológiai) szerkezetének felfedezése (vö. Lk. 10,37) lehetővé teszi, hogy — az individualista egzisztencializmus túlhaladásaként — az ember közösségi egzisztenciájáról és megvalósulásának feltételeiről beszélhessünk „teológiai alapon”. Keressük előbb talán azt, amit ki kell zárnunk. Mik gátolhatják az emberi létezés közösségi kiteljesedését? — A felelet nyilvánvaló: a magunkba-zárulás minden formája — tehát éppen a csak-egyedi-egziszten- cia, a csak-egyedi szabadság keresése. Félreértés ne essék. Senkise tagadhatja az „ént” mint a lelki folyamatok vonatkozási pontját (pszichológiailag). Erkölcsileg azonban „én-kötődés" mindaz, ami az önzést szolgálja, az énnek a többiek ellenére való érvényesülését célozza. Kitűnő példája ennek az öncélúvá váló „szex", amely a nemiséget nem személyes értékek szolgálatában, hanem önmagáért keresi. Megvalósulhat hasonló az élet minden síkján. A csak keresetével törődő munkásban, a csak „maszek" haszonért törtető szakemberben, a háztartás gondjaiba teljesen belevesző háziasz- szonyban. Természetesen senkiről sem állítható, hogy kizárólag önzés élne benne. A munka már önmagában is megnyílást, értékvalósítást jelent. Sokaknál a család az, ami a „közösségi” jelenlétét biztosítja. Egészében véve mégis bezárulásnak, a közösségi egzisztencia meg nem valósításának kell látnunk mindazok életét, akik nem jutnak el a közösség tudatos szolgálatáig. Az önmagukhoz való kötődés társadalmiatlan- ságot jelent, ez pedig „Isten nélküli” létezést — nem a tudatos reflexió, hanem a cselekvés síkján. Itt kell szólnunk a tulajdon teológiai értékeléséről. Teológiailag és nem szociológiailag, hiszen amint láttuk, a „közös emberi" közvetíti számunkra Isten képmását. Eck- hart mester volt az, aki a tulajdonról —mint az önzés szimbólumáról — először szólt az istenképpel való összefüggésében. Véleménye szerint a Fii 2,6,7 annak kifejezése, hogy Istenben nincs tulajdon-kötődés, nincs meg — nem lehet meg — benne az az önmagához való tapadás, amit emberileg a valamihez való görcsös ragaszkodás, a „birtoklás” képével írunk le. Mintha ez a motívum élne tovább Dorothee Solle-ben, amikor így fordítja az iménti helyet: Isten nem tekintette istenségét magántulajdonnak.4 Ennek az érdekes gondolatnak háttere az, amit a mindenkori teológia hangoztatott: Isten önmagát szétárasztó végtelen szeretet, az ingyenszeretet bősége, határtalan szabadság: „Bőségesen adakozik a szegényeknek, nagylelkűsége örökre megmarad” (2 Kor. 9,9). En53
