Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 4. szám - EXEGÉZIS ÉS KÉRÜGMA - Gál Ferenc - Nagy József: Homiliavázlatok Újévtől a Bőjt 5. vasárnapjáig
EXEGÉZIS ÉS KÉRÜGMA Újév („A”-év, szám 6,22—27; Gál 4,4—7; Lk 2,16—21) Isten áldásának ereje A hivő ember mindig szeretett Isten áldásával elindulni a bizonytalan jövőbe. Áldást kért vállalkozásaira, alkotásaira, önmagára és családjára. A házasság mint új élet kezdete, szintén Isten áldásával indul. Az áldás felülről jön, s érezzük, hogy Isten elkötelezi benne magát az embernek. Az áldás nem varázslás, nem a szavak erejében bízunk, nem titokzatos hatalmakat akarunk megmozgatni, hanem Isten adományát elfogadni. A Szentírás szóhasználatában Isten az, aki áld, és áldása mindig életet fakaszt (Zsolt 65,11; Tér 24,35; Jób 1,10). A tárgyak lehetnek Isten szolgálatára szentelve, de csak az ember fogja fel Isten személyes szeretetét és jóakaratát. Az áldás tehát felülről lefelé jön, s mi kérjük, könyörgünk érte, utána pedig hálát adunk. Érdekes módon valamiképpen ezt az alulról fölfelé irányuló hódolatot is áldásnak nevezzük; Áldunk Téged... A szentmise olvasmányai erről az életet fakasztó áldásról emlékeznek meg. Áron és fiai, a papok már az ószövetségben is Isten áldását közvetítették a népnek az áldozatbemutatás után. Kifejezték, hogy az áldás Isten akaratából „megőrzi a népet és békességet ad.” A vallásos embernek tudnia kell, hogy Isten nemcsak a templomban, nemcsak a vallásos szertartás alatt van vele, hanem kíséri minden útján. S Isten jelenléte békességet ad. A szentlecke így fogalmazza meg Isten legnagyobb áldásának hatását: Isten leküldte Fiát, hogy mi is az ő gyermekei lehessünk. Az Atya Jézusban mindent nekünk ajándékozott, megáldott bennünket minden lelki áldással (Ef 1,3). Atyai elkötelezettségét is azzal mutatta meg legjobban, hogy gyermekeivé fogadott. Ebből az áldásból élünk, s ezt adjuk tovább a világban. Az evangélium Máriát állítja elénk, aki valóban „áldottabb volt minden asszonynál". A pásztorok tőle kaptak bizonyosságot Isten áldásáról. Tőle lehet megtanulni azt is, hogyan adjunk hálát az áldásért (Magasztalja lelkem az Urat), s hogyan kell annak örömében másokat is részesíteni. Az új évet ilyen bátorítással és örömmel kezdjük el! Vízkereszt (Iz 60,1—6; Ef 3,2—3a. 5—6; Mt 2,1—12) Jézus állásfoglalást követel A betlehemi éjszakán megvalósult az, amire az emberi szellem burkoltan vagy tudatosan mindig vágyott; Isten bizonyságot adott arról, hogy velünk van és megosztja velünk életét. Az ószövetségi olvasmány hitünknek ezt a megvalósulását foglalja képekbe: az Istentől támasztott világosság felé tengernyi sokaság áramlik, és ajándékokkal fejezi ki hódolatát és háláját. Megszoktuk, hogy a történelmet csak a külső, politikai, társadalmi és gazdasági eseményeknek tekintjük. Pedig az emberek élete szellemi síkon éppen olyan mozgalmas. Egyesek és közösségek azt kutatják, van-e remény, lehetséges-e bűnbocsánat, törődik-e velünk az Isten, van-e örök élet? Jézus születése óta milliók kaptak feleletet ezekre a kérdésekre és találtak benne megnyugvást. Az evangélium eszünkbe juttatja, hogy az Istentől támasztott fényt, a csillagot nem mindenki követi. A napkeleti bölcsekben a Szentírás nemcsak arra ad példát, hogyan kell követni az Istentől adott jelet és hogyan kell keresni az igazságot, hanem arra is, hogyan kell megbirkózni azokkal a nehézségekkel, amelyek a hit útján elénk vetődnek. Az igehirdetés nagy problémája sohasem az volt, hogy a bölcsek milyen csillagot láttak, s az miért mozgott a természet járásával ellenkező irányban, hanem az, hogy Isten valóban „megvilágosítson minden embert” az üdvösség útján. Ad természetes jeleket, természetfölötti felhívásokat, figyelmeztetéseket, de sohasem úgy, hogy a hivatalos kinyilatkoztatás hirdetőjét és magyarázóját, az egyházat fölöslegessé tenné. Jézus kijelentette; Aki titeket hallgat, engem hall
