Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)

1977 / 4. szám - Belon Gellért: Urunk Miatyánkjai

(Iz 53,4). Természetes, hogy ebben a helyzetben Jézus „hangosan felkiáltott: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el?" (Mt 27,46) Minden idők minden imádkozójának kiáltása ez. Jézus is a zsoltárt idézi. De ehhez hasonlót idézhetett volna: „Kelj föl" (Zsolt. 3.). „Meddig késlekedel?" (Zsolt. 6.) „Ébredj fel, én Istenem!" (Zsolt. 7.) „Uram, miért vagy oly messze?" (Zsolt. 9.) „Meddig feledkezel meg rólam, Uram, meddig rejted el arcodat előlem?" (Zsolt. 13.) — Ha csak belelapozunk a Zsoltárkönyvbe, szinte mindenünnen előbukkan a lélek keserű fölkiáltása, mely az istenközelséget hiányolja.

A kísértések és próbatételek közül a legnagyobb az Istent szolgáló számára a hallgató, a titkok távolába rejtőző Isten. Ezt a fájdalmát nemcsak a hatodik kérés tiszteletteljes és emelkedett légkörében és stílusában lehet elmondani, de a megpróbált embernek fájdalmas, szinte szemrehányásként ható formájában is. Miként a zsoltáros tette, —1 és miként Jézus a kereszten.

De szabadíts meg a gonosztól

Jézus azt akarta, hogy minden nap ráriadjunk a kárhozat valóságára. „A gonosz" végkifejletében ez, és helyrehozhatatlansága a legborzasztóbb. Annyira, hogy Jézus az átszenvedett Getszemáni kerti vérverítékezés után, az elítéltetés és kereszthordozás fájdalmai és fáradalmai között is mintegy megelevenedik, a féltő szeretet elevenségére ébred, mikor Jeruzsálem leányait az igaz bűnbánatra oktatja: „Ne engem sirassatok... Mert ha zöldellő fával így tesznek, mi lesz a sorsa a kiszáradt fának?” (Lk 32,31). Szinte átég szenvedéseinek vérfüggönyén a kárhozat tüzének látomása, és elfeledkezik a saját gyötrelmeiről.

Sohasem szabad ezt a hetedik kérést úgy imádkoznunk, mint a bal lator mondta: „Szabadítsd meg magadat és minket is” a kínoktól (Lk 23,39). Ez is kérés volt az Úrhoz, de mégsem volt ima. A másik nem kérte a szabadulást a kínoktól, sőt vállalta nemcsak a további kínokat, hanem azt is, amit hitének próbájaként foghatunk föl. Azt t. i., hogy ez az Istenfiú —• Jézus — az istentávol sötétségében és jeltelenségében hal meg, és ő, a lator nem inog meg hitében s bizalmában. Ezért hallja Jézustól a fölmentő szót: „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban" (Lk 23,43). Az örök kárhozattól való irtózás, mit Jézus önt belénk, elviselhetővé teszi számunka a jelen élet ütközéseit és szenvedéseit.

A betlehemi Miatyánk

A véres Miatyánk arra mutat rá, hogy a mi Urunk nemcsak magányban megtüzesült és látomásoktól megfényesült imákat tudott mondani, de engedte, hogy a szenvedés idején uralomra jussanak benne az emberi fájdalmak lelket szaggató érzései, és ezeket tette imává, imáinak kiinduló pontjává. Mi lenne, ha mi nemcsak az idegtépő szenvedésekben, de a mindennapi élet hajszoltságában, figyelemtörő gondjaink és összeszedettségünket darabokra tépő benyomásaink között fel-felkiáltanánk a „hét szó" mintájára, és ezekkel fejeznénk ki e világ lármájában Istenhez való kapcsolódásunkat, a Vele való egyesülésünket?

De talán nekünk még valóbban szól a betlehemi Miatyánk, Jézus betlehemi csendjének imája. Mi poézist csináltunk a betlehemi barlangból és a karácsonyból. A pásztoroknak megjelenő angyalsereget az istálló köré is átvittük, pedig az evangéliumok egyike sem írja ezt. Az angyalok éneke és fénye sugározott a pásztorok szeméből a gőgicsélő és siránkozó Kisdedre, de valójában csak „Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő gyermeket találták meg” (Lk 2,16). És ezt éppen az a Lukács evangélista emeli ki, akinél a gyermekségtörténetben is, az evangéliumban is többször szerepelnek angyalok.

Az angyalok fénye valahogy eltakarja előlünk az istálló istálló-voltát, annak szegénységét, megalázó jellegét. Valahogy elfeledkezünk azokról a nagy társadalmi mozgásokról, amit az összeírás jelentett. Hogy esik áldozatul a bizonyára gondosan előkészített názáreti ház berendezettsége a császári szeszélynek, és hogy kerülnek a népek vándorútjára, és a száműzetés szomorú világába azok, akik tudták a hitből, hogy ki az, aki leérkezik a földre. És nemcsak Betlehemben zárkóznak el Jézus elől úgy, mintha nem is volna Isten, hanem később Názáretben is. Rokonai és földijei megnyílottság nélkül és érzéketlenül mennek el mellette csodái és elragadó prédikációs idejében is (Mk 3,21 és Jn 7,5) —, mennyivel inkább a názáreti csend idején?!

És mindezek között az emberi mozgalmasságok között hogyan reagál az emberré lett Isten? A Betlehemben még beszélni nem tudó gyermeket a Zsidóknak írt levél szerzője által szólaltatja meg a kinyilatkoztatás Istene. Ezt írja: „Amikor a világba lép (Jézus), így nyilatkozik: Nézd, megyek Istenem, hogy teljesítsem akaratodat" (Zsid 10,5). Ezt mondja 12 éves korában is: „Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell fáradoznom?" (Lk 2,49) Ez a két megnyilatkozás ugyanazt az isteni akaratot tiszteli, és teszi lelke egyetlen imájává.

203