Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 4. szám - Belon Gellért: Urunk Miatyánkjai
pul véve az első három kérésben; a négy továbbiban a legelemibb emberi problémákat érinti, mindenek előtt a mindennapi kenyeret, majd az emberi együttélés elengedhetetlen követelményét: az irgalmazó megbocsátást, erőink korlátozottságán érzett alázatunkat, és az életet értelmetlenné tevő gonosztól való megmenekülést. Ez a tiszta logika olyan imává teszi a Miatyánkot, amint minden ember — szent és bűnös, tudós és tudatlan — úgy mondhat el, mint a magáét és mindenkiét. Ezt csak Urunk fogalmazhatta meg így. És ha hozzávesszük, hogy ezt az akkori szokás szerint egy recitáló énekelte, akkor megérezzük, hogy ez valóban „az imádság” volt. És csak fájón nézünk a Krisztus nyújtotta ima-eszmény felé: hol veszünk mi ekkora emelkedettséget és bensőséget? Zajtól fölvert, gondoktól szántott életünk és tudatunk mikor tud, és egyáltalán tud-e ezekre a krisztusi magaslatokra fölérni? A golgotái Miatyánk De talán eligazítanak bennünket Jézus csöndjei Betlehemben és a Golgotán. Könnyebb lesz az utóbbival kezdeni. Ez segíthet megszólaltatni a barlang csendjét, mert a kereszten a kinyilatkoztató Isten ugyan hallgatott, de a szenvedő ember beszélt. Ott is a Miatyánkra ismerünk rá feljajduló szavaiban. E másikat nem énekelve, sem a Galileai hegyek és mezők tavaszi pompájától övezve, sem a csöndben végzett istenimádás tüzével arcán s melegével hangjában, hanem a keresztáldozatban fellobbanó szeretet, mint tűzhányó dobja ki magából; „Hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott" — írja róla a Zsidókhoz írt levél szerzője (5,7). Nem logikai sorrendet követve, hanem úgy ahogy egy szenvedő ember száján buknak ki a szavak véresen, rémesen, tüzesen ... A Golgotát általában a világtörténelmi pillanathoz mérten víziósan: elsötétült éggel, megrendült földdel, feldúlt arcú és mozdulatú emberekkel ábrázolják. Prokop Péter' (Rómában élő hazánkfia, papfestő). Kálváriáin brutálisan józanul ragyogó napfényű várost tesz a kereszt köré, mely sugározza a profán élet eseménytelenségét s a mindennapi élet kisszerű gondjainak tömegét és áradatát is. És ebbe a hangulatba szúrja bele a keresztet, mintegy mondván: a profánságtól elborított világban áll a meggyötört Krisztus, Ő hoz megoldást. Máté „arra menőkről”, Lukács „bámészkodókról” beszélve utal erre. Jézus hét szava a kereszten, ha kissé értelmük mélyére nézünk, ugyanazokat a problémákat érinti, mint amik a Miatyánkban vannak szép sorba téve. A kereszten úgy jönnek, ahogy a pillanat kívánta, és mindegyikről nem is tudjuk, melyik volt előbb, melyik utóbb. Ezért a Miatyánk sorai szerint vesszük fontolóra ezeket. Szenteltessék meg a Te neved! Az Isten dicsőségéért imádkozzunk először, a kereszten szenvedőnek utolsó szava — János (19,30) szerint: — ez: „Beteljesedett”. Mátéból azt lehet következtetni, hogy hangosan kiáltva mondta, hisz ezt írta: „Most Jézus mégegyszer hangosan felkiáltott és kilehelte lelkét” (Mt 27,50). A jelenlévő János szerint csak „mondta”. Akár kiáltva, akár a halálba omolva, sóhajtva mondta, de ebbe az egy szürke szóba belefoglalta egész életének lényegét. Nemrég a főpapi imában summázta küldetését: „Én megdicsőítettelek a földön: a feladatot, amelynek az elvégzését rám bíztad, elvégeztem.” Különös, hogy Jézus az Atya megdicsőítését megváltó szenvedésének, de főképp az azt okozó emberi bűnnek a látomásakor hangsúlyozza. Amikor a földbeeső gabonaszem említésére „megrendül” a lelke, e lelkét megülő lesújtottságon azzal emelkedik felül, hogy imádkozzál „Dicsőítsd meg nevedet, Atyám!” (Jn 12,28). Mikor az utolsó vacsorán Judás eltávozik és „a kárhozat fiát" szelíden és diszkréten útjára bocsátja, Jézus beszélni kezd: „Most dicsőül meg az Emberfia, s az Isten is megdicsőül benne.” (Jn 13,31) — Hogy miről is van itt szó, valójában azt csak a fordított példán szemlélhetjük: Mózesén, aki igazán választottja volt az Istennek. Mikor a nép hitetlenkedett Meribánál, és e hitetlen nép számára vizet ígér az Isten, Mózes kételkedő formában üt kétszer a sziklára. A víz kifakad a sziklából, de Isten ezt mondja Mózesnek: „Mivel nem hittetek nekem, s nem dicsőítettetek meg Izrael fiainak szemeláttára, nem vezethetitek el ezt a népet az ígéret földjére” (Szám 20,12). Amit Mózes nem tett meg, megtette Jézus: utolsó pillanatában is, az őt elborító bűnök és halálba vivő szenvedések csupán megdicsőitette, szentnek vallotta Istenét —, ingadozás nélkül. Egyetlen, egyszerű szóval fejezi ki gyötrelmei között a legnagyobbat, a legtöbbet, a legszentebbet. — Vajon egy-egy halálba hulló ember gyötrelmei között elsuttogott „Jaj Istenem!” nem jelenti-e azt, hogy a talán messze letért ember nemcsak a segítségért folyamodik, de e folyamodással elismeri, hogy Isten fölötte van szenvedéseinek is, bűneinek is! Persze ezt kívülről nem tudjuk eldönteni, de e sablonos fohászkodás hőfokát, átéltségét az Isten le tudja mérni. 200
