Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 4. szám - Kovács Endre: Az imádság Prohászka lelkiéletében
Az imádság iskolájában Ottokár püspök természetadta vallásos fogékonyságához és hajlandóságához isteni gondviselésből kedvező külső körülmények járultak. A családban vallásos szellem vette körül, már mint kis diák egyházi gimnáziumba került, Rómában pedig a Collegiumban a szent- ignáci lelkiség nagy nevelőiskolájában formálódott tovább belső világa. így imaélete nem csupán ösztönösen megérzett lelki igény, mely miként a forrás, magától felfakad, hanem szigorúan tudatos és következetes aszkézis eredménye is. Tudatában volt annak, hogy az imádsághoz komoly és elszánt erkölcsi erőfeszítés kell, hogy keményen kell dolgoznunk lelkünk hangolásán, sőt egyenesen tudatos művésze akart lenni imádságos lelkületének: „Voltak csendes művészek, akik egy kaput faragtak, egy rostélyt kovácsoltak, egy könyv iniciáléit festették életükön át; én is ilyen csendes művész vagyok, egész életen át életemen dolgozom ... A létet kidolgozom érzéssé, bizalommá, reménnyé, nyugalommá, szeretetté, örömmé, harmóniává, szépséggé, zenévé; az ösztönös természetet szabadsággá, a szabadságot krisztusi egyéniséggé, Erre szentelek időt s erőt! Nem gondolom elveszett Időnek, melyben önmagamba tértem s önmagamat rendeztem, hogy ne ösztönök indításai szerint cselekedjem, hanem azokat szolgálatomba hajtsam."32 Ezért imaélete nem passzív várakozás, hogy magával sodorja az ár, hanem maga ereszkedik a mélybe, és ehhez felhasználja az aszkézisben ajánlott eszközöket. Érdemes felfigyelni rá, hogy nemcsak a lelkiélet kezdetén tartotta ezt szükségesnek, hiszen még az Élő vizek forrásában is ezt olvashatjuk; „öntudatosan kell élnünk, a hitnek, a szeretetnek tudatos aktusait kell végeznünk, tudatos viszonyban kell Istenhez lennünk, tudatosan és tevékenyen akart odaadással kell benne megnyugodnunk. Ez a tudatosság fontos. Nem ragad el bennünket mindig felsőbb áramlatok ereje, nem hordoz mindig szárnyain a Lélek. Aki egészen erre hagyatkozik, elfelejti a tevékenységet, és nem tud válaszolni a felsőbb indításokra akkor sem, mikor része van bennük.”33 Az imaéletnek ebben az öntudatos alakításában nagyon helyes érzékkel látta meg az imagyakorlatok fontosságát. Harmonikus lelkivilága szépen egyesíteni tudta a külső formákat a lelki elmélyüléssel. „Ki vádolná formalizmussal az anya ölelését és ki félne attól, hogy e karokban majd az ölelés vonalára gondol, és elfelejt szeretni? A szentségek, az imaformák ezek az ölelő karok, a szentelmények mint édesanyánk ránkhajló köntöse; rejtőzzünk el e titokzatos, emberfölötti ölelésben, és teljesítsük hűségesen, termékeny lélek- tűzzel egyház-anyánk rendelkezéseit!"34 A Szentlélek hárfája „A Szentlélek imáink sugalmazója, ő voltaképp az imádság lelke; ... A Szentlélek benyomásaitól áhítat száll lelkemre; megindulok és elérzékenyülök; bűneimet bánom és szégyenlem. Azután ismét úgy érzem, hogy szeretetteljesen vonz magához, és hogy szorosabban egyesülök vele. Ilyenkor vannak imádságos lelkületeim s hangulataim ... Vigyázzunk a Szentlélek e jelentkezéseire... Amikor imádkozunk, akkor azt azzal a tudattal akarjuk Végezni, hogy ez a Szentlélek ilyenkor közli majd magát velünk.”35 Prohászka egyre jobban elmélyülő lelkében meg kell látnunk a misztikus imádkozót is. Istentől kapott vallásos beállítottsága, intenzív imádságos élete, élő hite, tüzes szeretete és a kegyelmi indításokhoz való hűsége előkészítették arra, hogy a Szentlélek alakító ereje kiformálja benne a misztikus teológust, aki nemcsak tanulmányaiból ismeri a természetfölötti élet szent valóságait, hanem sajátmaga is átéli és bensőséges gyöngédséggel magához öleli. Hiszen a misztika lényege — mint ő sajátmaga is vallotta — életközösség Istennel a Szentlélek közvetítésével, mely szerető egyesüléshez és az Isten-közelség mély megérzéséhez vezet.36 A misztikusok a szeretet útján közelednek Istenhez. Vallották, hogy aki nem szeret, nem ismeri az Istent, mert az Isten szeretet.37 A szeretet által egyre többet ismertek meg Istenből, egyre bensőségesebben egyesültek vele, és az átélés az érzelem melegségével töltötte el lelkűket.38 Prohászka számára is a szeretet a legnagyobb tett, mert „ha Istent nem szeretjük, akkor gyakorlatilag szólva nincs Istenünk.”39 Ez a szeretet nála is bensőséges egyesülésre tör; „A szeretet nem lenni akar, a szeretet adni és elveszni akar. Át akarok változni Krisztussá. Élni akarok, de ne úgy, hogy én éljek, hanem Krisztus éljen bennem.”40 Amikor arról elmélkedett, hogy „Jézus isteni Szíve olyan volt, mint a hárfa, melyen a Szentlélek, a kegyelemnek telisége, égi melódiákat játszott”, sajátmaga is a Szentlélek hárfája akart lenni.41 De megtapasztalta e bensőséges odaadásból fakadó örömet is. 1923 elején így irt; „Tele van az ajkam csókkal, tele van a szájam ízzel, tele van a szivem vérrel, tele meg a lelkem tűzzel. Miséről jövök.”42 198
