Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Kiss László: A technikai társadalom keresztény értéke
nak" (Vor uns das Paradies, München, 1968, 153). Első feladat: a komponálás, a jövő építőköveinek az összegyűjtése. Robert Junkg szerint a „jövő már megkezdődött” (Die Zukunft hat. schon begonnen, 1953). A jövő megtervezésében azonban figyelembe kell venni a technikai haladás bipolaritását, kétértékűségét, mérsékelnünk kell a természetes környezet erőszakos megváltoztatására irányuló fauszti törekvést. A természet erői fölötti uralom ugyanis könnyen kicsúszhat az ember ellenőrzése alól. Az a technika, amely az emberek nagyrabecsülésének erkölcsi bázisán épül fel, később könnyen válhat az ember manipulálásának eszközévé. A mai kor embere kezébe vette a jövendő sorsáért a felelősséget. A jövő ma már nemcsak „sors". „Homo faber futuri sui: az ember saját jövőjének kovácsol" A teológia és eszkatoló- gia szempontjai elősegítik a jövő erkölcsét és bátorságot adnak hozzá. Az eszkatológia eddig a jövő célját minél távolabbra, egészen a túlvilágba vetítette. Isten eljövetele a világ végén minőségileg különbözik minden más emberileg várható jövőtől. Krisztus feltámadásában megtanulunk remélni Isten jövőjének végtelen nyitottságában. „A történelem vége úgy van jelen, hogy időt enged, lehetővé teszi a jövőt és történelmet formál" — mondja J. Moltmann. Wolf-Dieter Marsch az eszkatologikus szemléletmódot kiegészíti a teleologikus szemlélettel (Zukunft, Stuttgart, Berlin, 1969. 147), — úgy, amint Kant, Hegel, Bloch, Teilhard de Chardin és Pannenberg is teszik. A Jézussal világba jött „humánum" történelmet formáló új erő: Ö Isten jövőjének „kairoszát” (alkalmas idejét) hirdette, magára vette a végességet, kudarcot, (kereszt), a végesben megtalálta a Végtelent (feltámadás) és ettől kezdve az egész világot maga felé irányítja, vonzza (Omega-pont). A keresztény részvételnek ki kell terjednie a ,,megalkotható" jövőre: a nyomor, az igazságtalanság, az éhség, az elnyomás elleni harcban; a jólétért, igazságosságért, szabadságért, a jóság és szeretet uralmáért vívott küzdelemben. Csak ilyen politikai, illetve humán célokba öltözötten van értelme Isten eljövetele eszkatologikus reményének. Másrészt viszont a jövő teleológiai és eszkatológiai vonatkozása azt mutatja, hogy a jövő nem merül ki az „önma- gunk-alkotta jövőben", amikor az isteni vagy emberi jövőre gondolunk. Minél inkább saját jövője kovácsának tartja magát az ember, az a jövő annál kevésbé lesz rögzíthető és elzárkózik mindenféle „történelmiesítés” elől. A technika jövőjének mindig megmarad a maga ambivalens sokfélesége. Aki fatalista módon „sorsként" fogja azt fel, az nem értette meg a jövőnek mint jövőnek sajátos jellegét; hiszen a fatalista értelmezés destrukciót, konfliktusokat, az elidegenedések új lehetőségeit tükrözi inkább, mintsem az ember elidegeníthetetlen humánumának kilátásait. Sem a történelem végének filozófiai gondolata, sem a keresztények eszkatologikus reménye nem elégszik meg a jövő „kétértelműségével". — Ám magából a történelemből bizonyosságra és egyértelműségre nem juthatunk el a jövőt illetően. Erre a bizonyosságra csak akkor tehetünk szert, ha az emberi értelem transzcendentális módon gondolkozik önmegvalósulása céljain és a hit reményében tudja mondani: „Múlóban az éjszaka, a nappal pedig közeleg" (Róm 13,12). A Jézust halottaiból feltámasztó Istent kell a világ jövőjének — vagy a történelem végének elfogadnunk. A jövendő emberhez-méltó-voltáról végül is a gyakorlat dönt majd (vö. Wolf-Dieter Marsch: i. m. 152). Mert „ahol a szabadság közel jött hozzánk, ott elkezdenek fájni a bilincsek. Ahol közeledik felénk az élet, ott válik halálossá a halál. Ahol Isten meghirdeti a maga jelenlétét, ott fájdalommá válik a világ Istentől elhagyatottsága ... És mi akkor kezdjük megszeretni a világot, amikor megtaláljuk számára a reményt. És megtaláljuk a világ számára a reményt, mihelyt meghalljuk egy olyan jövő ígéretét, amely a hiábavalóság, a múlandóság, és a halál ellen szól". (J. Moltmann: Auferstehung als Hoffnung, Pasto- raltheologie, 58/1969, 16.) Az ember által megtervezhető, az emberileg megvalósítható, és minden fantáziával kiszínezhető jövőn túl vár Isten, az Abszolút Jövő: „Én vagyok az alfa és omega, (a kezdet és a vég) — mondja az Úr, az Isten, aki van, aki volt, és aki eljő, a Mindenható" (Jel 1,8). „Az egyháznak, mint Abrahámnak, mindig újból ki kell vonulnia azokból a házakból és azokból a szokásokból, amelyekhez túlságosan kötődik. A múltból táplálkozó tájékozódásunknak az az értelme, hogy bátorságot adjon a jövőre. A hagyomány nemcsak abból él, ami volt, hanem abból, amivé lesz. Olyan, mint a hátszél a vitorlákon, amely előle hajtja sajkánkat. Az egyház fennmaradásának biztosítéka: megújulása!" J. Schulz 16
