Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)

1977 / 3. szám - EXEGÉZIS ÉS KÉRÜGMA - Gál Ferenc - Nagy József: Homiliavázlatok az évközi 26. vasárnaptól Karácsonyig

és a szolga viszonyára. Keleten az úr és a szolga viszonya nem cserélődhetett fel. A szolga nem várhatta, hogy amikor hazamegy a mezőről, ura asztalt terít neki. Sőt neki kellett urát kiszolgálni. Isten biztosított ugyan bennünket, hogy mindenhatóságával segítségünkre siet, de mindig legyünk tudatában teremtményi mivoltunknak. Az Isten iránti bizalmunkat éppen azzal fejezzük ki, hogy mindent odaadunk, mindent az ő szolgálatába állítunk, s a viszonzást rábízzuk atyai jóságára.

Ez a hit meggyőz arról, amit Pál apostol hangoztat, hogy „Isten nem a félénkség lelkét adta nekünk, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét. Ne szégyellő tehát az Urunk mellett szóló tanúságtételt... Isten erejében bízva viseld el a szenvedéseket velem együtt az evangéliumért”.

Évközi 28. vasárnap (2Kir 4,14—17; 2Tim 2,8—13; Lk 17,11—19)

Isten nem tagadhatja meg önmagát

A Szentírásban sok olyan kijelentés van, ameiy kifejezi Isten leereszkedését és irgalmát, minket pedig bizalomra hangol. De alig van csodálatosabb, mint az Apostoloknak ez az állítása: Ha mi hűtlenné válunk, ő hű marad, mert önmagát nem tagadhatja meg. Pál ezt akkor írja, amikor a Néró féle üldözés alatt fogságban van és nincs sok reménye a ki- szabadulásra. Ekkor, a fogságban és halála előtt különös erőt merít Isten hűségéből, aki akkor is hű marad, ha mi hűtlenkedünk, és még inkább hű akkor, ha mi magunk is kitartunk és igazolni akarjuk hűségünket.

Isten hűsége az ígéretek megtartásában nyilvánul meg. Szavai és tettei belső elhatározásból folynak. Ő a szikla, amelyre a zaklatott ember reménye támaszkodik. A zsoltáros (89,34) így örökíti meg Isten kijelentéseit: „Kegyelmem nem vonom meg tőle, s nem tagadom meg tőle hűségemet. Szövetségemet nem szegem meg, ajkam szózatát nem másítom meg.” Az újszövetségi reménynek is ez az alapja. A kegyelmi javak megvalósulását azért várjuk bizalommal, mert az üdvtörténet nagy ígérete Jézusban valóra vált. A Fiú megtestesülése megmutatta, hogy Isten mindörökre elkötelezte magát a világnak és összekapcsolta sorsát a botladozó emberiségével. A feltámadt Krisztusban az Atya minden ígérete igen-né vált (2Kor 1,20). Az ember bűne nem hiúsíthatja meg Isten hűségét. Ezért mer az apostol buzdítani, hogy „tartsunk ki rendíthetetlenül reménységünk megvallásában, mert hűséges az, aki az ígéretet tette” (Zsid 10,23). A földi élet akkor értékes, ha az ellenkező látszat ellenére is kitartunk Isten jóságának és erejének megvallásában. Majd az örök élet magaslatáról látni fogjuk, hogy az is jótéteményként hatott ránk, amit elhagyatottságnak bélyegeztünk.

Krisztus király ünnepe (2Sám 5,1—3; Kol 1,12—20; Lk 23,35—43)

Jézus az élet forrása

Az élet ellentétek között feszül. Ügy érezzük, állandóan küzd benne a fény és az árnyék, az öröm és a bánat, a lendület és a csüggedés. Mindezeknek keretet ad a kezdet és a vég felismerése. Számunkra létünk megélése, vagy akár a természetfölötti világ üzenete a kinyilatkoztatásban nem titkos írással adott közlemény, hanem valóság. De ezt a valóságot úgy éljük át, hogy állandóan fenyegeti az elmúlás, a nemlét. Szeretnénk olyan valakinek a szolgálatába szegődni, aki ezt a kérdést is megoldja, aki egészen ura az életnek.

Ha az isteni személy emberré lett, ha magára vette minden problémánkat, akkor biztos, hogy ezen a vonalon is megváltást hozott. Az evangélium felülmúlhatatlan erővel mutat rá erre a győzelemre. — Krisztus előbb is állította, hogy ő az élet birtokosa. Az Atya úgy adta neki, hogy „önmagában bírja” (Jn 5,26), azaz belülről, feltétel nélkül. Őbenne az élet jelent meg, s az élet teljességét ígérte azoknak, akik hisznek benne (Jn 10,10). Nagysága abban áll, hogy ember létére isteni módon élt, és úgy halt meg, mint az élet osztogatója. Aki a bűn és a halál felett így győz, azé a legtökéletesebb hatalom. A hatalom gyakorlásának módja is vigasztaló: ott vigasztal vele, ahol legjobban rászorulunk a vigasztalásra, és megértést tanúsít olyanokkal szemben is, akik csak sajnálatos kerülők és tévutak után térnek vissza hozzá. Ő nem az emberiség elitjét válogatja ki, hanem, „népet készít magának.”

Pál apostol még többet mond Krisztus királyi hatalmáról. Az Atya a „szeretett Fiának" készített országot, tehát bizonyára gondoskodik róla, hogy ennek az országnak legyenek tagjai, s olyan tagjai, akik méltókká váltak urukhoz. Ha azelőtt a „sötétség hatalma” alatt állottak is, most a világosság részesei lettek. Az Atya már a teremtésben Krisztus egyetemes királyságára gondolt. „Mindent általa és érte teremtett, s minden őbenne áll fenn”. Az

157