Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - A "zsinati folyamat"
A „ZSINATI FOLYAMAT” A 2. Vatikáni zsinatot követően a világ igen sok országában „zsinati folyamat" indult meg. A megújulás legfőbb eszközei az egyházmegyei és a nemzeti zsinatok voltak, amelyek egyrészt felelősségre ébresztették Isten egész népét — az eddig háttérbe szorított világiakat, illetve a nőket is —, másrészt konkrétizálták, illetve egy-egy vidék sajátos körülményeire alkalmazták a zsinat általános elveit. — Vannak egyházmegyék, amelyek most készülnek a zsinatra, így például a kelet-lengyelországi lublini egyházmegye 1978-ra tervezi zsinatának megnyitását. A zsinatok bezárása a legtöbb országban az igazi munkának — a megvalósításnak — kezdetét jelentette, s e munkában jelentős szerepük volt és van az azóta is működő egyház- megyei és egy házközségi tanácsoknak és bizottságoknak, amelyek ugyancsak a világiak jelentős közreműködésével dolgoznak. A vázolt megújulás folyamatába tartoznak azok a mindenfelé kialakulóban lévő új kezdeményezések, formák vagy intézmények, amelyekben az egyház megújulásának útjait Isten egész népének bevonásával keresik. — 1976 őszén például Rómában rendezett egyházmegyei találkozó — az olasz egyház történetében egyedülálló, 100 püspök, 300 pap és 900 világi férfi és nő részvételével. A világiak választás útján kerültek a tanácskozásba Olaszország egyházmegyéinek képviseletében. A tanácskozások tíz bizottságban, gyakorlatilag az olasz katolicizmus összes kulcsproblémájával foglalkoztak, különös tekintettel a lelkipásztori szempontokra. Az ülést az olasz püspöki kar elnöke, Poma bíboros nyitotta meg, majd VI. Pál misézett és szólt a résztvevőkhöz. A tárgyalt fejlődésnek mégis van egy újra és újra felmerülő és vitákat kiváltó „kényes pontja": A világiak és a nők jogainak kérdése. Azokban az országokban vagy egyházmegyékben, ahol a főpásztorok teljesértékű beszélgetőpartnereknek tekintik a különböző tanácsok tagjait, és javaslataikat lehetőség szerint igyekeznek megvalósítani, — a lelkipásztori élet, konkrétan pedig a világiak aktív részvételének, bekapcsolódásának fellendülése tapasztalható. Másutt viszont, ahol e testületeknek azt kell tapasztalniok, hogy végülis semmi jelentősége nincs létüknek, mert javaslataikat nem teszik komoly megfontolás tárgyává, a közös felelősség tudatának újabb ellanyhulósa, és a tanácsok haldoklása figyelhető meg. * * * AZ ORSZÁGOS LELKIPÁSZTORI TERVEZÉST a zsinat biztatására Brazíliától és Franciaországtól Lengyelországig több országban már évekkel ezelőtt bevezették. Ez azt jelenti, hogy előzőleg alaposan felmérték az igényeket, majd teológusok, lelkipásztorok és esetleg más szakemberek bevonásával a főpásztorok egy bizottságának vezetésével körvonalazták egy-egy lelkipásztori év súlyponti feladatait. Az európai püspöki konferenciák képviselőinek közös találkozásán 1976 őszén Rómában az Osztrák Püspöki Kar küldötte A. Wagner püspök európai lelkipásztori koordinációt és tervezést javasolt. A püspök hangsúlyozta, hogy vannak lelkipásztori kérdések, amelyek Európa összes egyházát közösen érintik. Ide tartoznak az igehirdetés, a szentségi és liturgikus pasztoráció vagy a házasság kérdései éppúgy, mint a társadalom és az emberiség szolgálatának, vagy a papság európai viszonylatban arányos elosztásának kérdései. — Ezeknek a témáknak a püspöki karok irányításával történő közös megbeszélése, teológiai kiértékelése, illetve a gyakorlati útmutatások elkészítése tehát az európai katolikus egyházak közös ügye lehetne. (t f.) A Lélek lehelete szunnyadó erőket ébresztett fel az egyházban, rejtett karizmákat hozott napfényre, hogy szétárassza azt az életerőt és örömet, amely a történelem minden korszakában meghatározza az egyház ifjúságát és időszerűségét. 132 VI. Pál
