Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Kerényi Lajos: Útrakészen
elalélnak, de nagy ínségükben az Úrhoz fordulnak és Ö kiszabadítja őket. A vihar szelíd széllé változik, ők pedig szívből áldják az Urat kegyességéért, amit végbe vitt az emberek fiaiért. Mindez egészen sajátos belső élményem. Nekem igen sokat jelent, tehát ezt kell tennem. Az utak különbözők, mint ahogy az ég csillagainak a fénye sem egyforma. Mindenki köteles azonban keresni azt a területet, ami papi egyéniségének leginkább megfelel. Erre kötelezi Meghívója és ezt kívánja hivatása. A „szeretve lenni" kínzó éhsége Különös világ az élet határmezsgyéje. Ügy tűnik, abban a helyzetben mindenkinél megnyílik valami zár a belső világ féltett szentélyéhez, felcsillan a transzcendencia reménye. Ehhez azonban az énnek pőrére kell vetkőznie. Megteszi ezt a betegség, az egyre fogyatkozó emberi erőkészlet. Ilyenkor fejeződnek ki azok az emberi vágyak, amelyek egyetemesek. Döntő, hogy ekkor valaki a beteg mellé álljon, segítsen neki. A legfájóbb sors zúdul ilyenkor az emberre; magányosnak érzi magát, mert úgy érzi, nem szeretik többé, már senkinek nem kell, semmire se jó. Ha ilyenkor nem nyitnak a betegre, ha nem közlik szívük együttérzését, a gyenge idegzetűek összetörnek. Gyakori az öngyilkosság, a szívszakadás (infarktus), de összetörik az emberi gőg is. A szenvedő beteg már nem fölényeskedhet, nincs kivel, hisz ő szorul másokra. Nem dicsekedhet, nincs mivel. Szépség, erő, befolyások, anyagi erők elfogytak . . . esetleg rossz természete miatt senki sem szereti és ez most számára is kínzóan nyilvánvaló lesz. Ilyenkor elemi erővel tör az emberi szív a szeretet felé. h'a ebben az alkalmas pillanatban akad egy jó barát, aki nem vádol, aki semmi mást nem akar, csupán érdeklődik és szeret, akkor feltárul az ember rejtett énje. SZEMÉLYTELEN BELÉPÉS, SZEMÉLYES VÁLASZ! Az Úr Krisztus is félt „attól az órától”, — a beteg is meg-megremeg, amikor agonizálni látja szobatársát, hall vagy lát meghalni valakit. Mindent, ami a halálra emlékezteti, igyekszik elkerülni. Egyesek szemében a régi, helytelen felfogás szerint — még a pap megjelenése is a közelgő halált jelenti. A hozzátartozók szinte hisztérikus félelemmel tartják távol a papot betegüktől: „Jaj, megijed, azt gondolja, itt a vég!" Éppen azt a papot tartják távol, aki komoly „lelki fedezettel", hitelesen tudna beszélni az életről és az örök reményről. Semmiképpen sem szerencsés, ha a lelkipásztor a kórházba csak egyetlen beteghez megy. Csak „hozzá”, mert hívták, mert megtudták, hogy az illető már gyógyíthatatlan. Kivételesen ritka eset, amikor a beteg tiszta fejjel, öntudattal maga akar felkészülni a nagy útra és ő hívja a papot. Diszkrét megoldás a rendezett véletlen, a spontán adottság felhasználása. Ha a pap ismételten megfordul a betegek között, akkor már tudnak róla, nem különös, ha megjelenik. Nem ehhez vagy ahhoz, hanem mindenkihez megy. Ilyen belépésnél az illetők személytelenné válnak, nem érzik, a célzó „kiszemeltséget", közvetlenül szólalnak meg, leplezetlenül, álarc nélkül. A SZENVEDÉS ELŐKÉSZÍTI AZ ÚR ÚTJÁT. A hosszú vagy intenzív szenvedés segít abban, hogy a betegek az értékeket helyükre rakják. „Aki ugyanis testi életében szenved, szakít a bűnnel, hogy testi életének hátralévő idejében ne az emberi szenvedélyeknek, hanem Isten akaratának megfelelően éljen” (1 Pt 4,2). A szenvedés jó előkészítője az isteni Személy közeledésének. A hozzátartozóknak legtöbbször fogalmuk sincs, mit jelent a betegnek a „nagy üzenet". A rokon édeset, savanyút, ételt, kólát, narancsot erőltet és kínál, az orvosok gyógyszerekről meg infúzióról beszélnek neki. A beteget súlyos elesett állapotában alig érdeklik már ezek. És íme ilyenkor spontán feltűnik egy pap, aki nem is direkt hozzá jött, csak úgy éppen „megjelent”. Nincs még életveszély, de ég a vágytól szomjazó lelke, hogy olyan értékeket kapjon, amiről már jól tudja, mindennél előbbre való. Ilyen körülmények között szinte megváltozik a beteg. „Ó, az Isten küldte! Köszönöm, hogy eljött! — Hozzám is jöjjön ide! —• Kérem, én is hiszek! — Nekem is mondjon valamit. — Imádkozzunk együtt! — Jézusom, tudtam, hogy utánam jössz ide is! — Ilyen és hasonló sóhajok köszöntik és köszönik lépteit annak, aki a jó hírt és a lélek békéjét viszi. Különös hatása van a jó bemutatkozásnak. A megfelelő „stílus" teljes szabadságot és minden előítélettől való mentességet kíván. A bemutatkozás, a köszönés Jézus Krisztus nevében szinte kivétel nélkül igen nagy mélységeket érint meg és hoz felszínre. A tudat alatt szunnyadó, kimondhatatlan, mégis lényegesen irányító sors-tényezők jönnek ilyenkor mozgásba. Aki hisz Istenben, aki tagadja, aki eddig közömbös volt, — az most felfigyel a pap személyére, mert az mindig az örök szimbólumok hordozója, hiszen az élet, a felemelés, a „mégsincs elveszve minden" irányába mutat. A hozzátartozók, a betegtársak, sokszor szinte 124
