Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)

1977 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Cserháti József: A papság lelkipásztori szellemű teológiát vár

junk, amelyeknek szemléleti és értékelési szemszögéből az összteológia, vagy a teológia minden tárgyában a pasztorális elrendezésnek és jellegzésnek meg kellene történnie. Itt az „obiectum formale quod", vagyis a külső megközelítés, a tárgyi szempontú vizsgálat formális aspektusairól van szó. Ezek pedig a kinyilatkoztatás, az ember, a közösség, az embertestvér, a keresztény testvér, az emberi fejlődés és a világ sorsalakulásának kérdései. Más szóval: az Isten és az ember világának mai, a kor- és kultúrfordulatban problématikussá vált kérdései.

Hogyan kellene a teológia pasztorális mélyítése és kiterjesztése vonalán a püspök és a teológusok együttműködését elképzelni? Az előbb vázolt két formális szempont figyelembevétele talán eligazíthat bennünket. Az ekleziológikus elindulás, mint elkötelezettség, és az egyház önmegvalósulásának végigfigyelése és előmozdítása a kultuszban és a szentségekben, a hierarchia, vagyis a papi és pásztori hivatal legfőbb feladatai közé tartoznak. A pásztori munka e területei, — ha egyelőre el is vonatkoztunk a tanítási megbízástól, — legsajátosabb módon az egyházi életet jelentik, Krisztus hármas misztériumának foglalatában: a megtestesülés, a húsvét és a pünkösd misztériumaiban. A püspöknek szóló zsinati intelem a teológusoknak is szól: „Szüntelen fáradozzanak azon, hogy a keresztény hívek az Oltári- szentség által a húsvét titkát mind bensőségesebben megismerjék és úgy éljék, hogy Krisztus szeretetének egységében egyetlen, szorosan egységes testet képezzenek ..., s hogy a szentségekhez járulva, növekedjenek a kegyelemben és hűségesen tanúskodjanak az Úr mellett." (Püspökök: 15.) Csak az tudja igazán szolgálni az egyházat, aki egyháziasan gondolkodik, aki ekleziasztikus szellemben él és szüntelen átéli az egyház nagy alapigazságait, mint a kultusz, a Krisztus-misztérium ünneplését. E meghívottak között az első sorokban állnak a teológusok, akik szintén küldetést kaptak ahhoz, hogy „felépüljön Krisztus teste” (Ef 4 12). íme a pasztorális struktúra első belső formális szempontja, az egyházmegvalósítás ekleziológikus aspektusa. Ez magában foglalja a szakramentalitást és a kultikus felépítményt is.

De menjünk tovább! A pasztorális struktúra teljessége után keresve a külső vonalon fekvő első formális tárgyi szempont, a kinyilatkoztatás tényében és annak hirdetésében jelenik meg. „A püspökök tanítóhivataluk gyakorlásában tekintsék első kötelességük között is elsőnek, hogy Krisztus evangéliumát hirdessék az embereknek; a Lélek erejében hívják őket a hitre, vagy erősítsék meg őket az élő hitben, tárják eléjük Jézus teljes titkát, vagyis azokat az igazságokat, melyeket nem tudni annyi, mint Krisztust nem ismerni. Ugyancsak az utat is, amelyet az isteni kinyilatkoztatás Isten dicsőítésére s egyszersmind az örök boldogság elnyerésére mutat.” (Püspökök: 12.) — A teológus megbízatása a hit körül keresni a ma számára Isten szavának megértését, ugyanakkor a püspökök és a papság feladata a hit hirdetése. A teológusnak értelmeznie kell a hit forrásait, a történelmi tanulságokat és a mai tennivalókat az Isten szava állandó időszerűsége és a saját kultúrájának jelene szempontjából. Itt jelentkezik az első közös követelmény és leiadat: komoly őrködéssel és mélyítéssel kell átadni a következő nemzedéknek a keresztény hit lényegét, annak ellenére, hogy a kinyilatkoztatás igazságai — lényegük megőrzése mellett — némely vonatkozásban ma ú| értelmezést kívánnak. Ez a megőrzés és ugyanakkor kereső és értelmező továbbítás — a külön szerepek fenntartása mellett — a püspökök és a teológusok közös egyházi megbízatása. Az a teológus, aki nem osztozkodik püspöke pasztorális gondjaiban, szegény marad; az a püspök viszont, aki a teológus szerepét nem akarná elismerni az egyház pasztorális össztevékenysé- gében, abba a veszélybe kerülne, hogy elveszítené a kontaktust a nyáj egy részével. A nagy zavaró tényező csak a pluralizmus lehetne, de ettől nem szabad megijednünk. Nemrég a német püspöki kar is hangsúlyozta, hogy a teológia, a hagyomány, a kereszvén ' élet sniritua- litásának és a struktúrájának pluralitásában ne konfliktusokat kiváltó tényezőket lássunk, hanem inkább az egyetlen hitben foglaltak kölcsönös kiegészítését.

A kinyilatkoztatás Isten szava, de kifejtése és közlése az emberi nyelv formavilágában jelenik meg. Az Isten akaratát és terveit kifejező emberi nyelv mutat rá ismét a nagy igazságra: a teológia voltaképp nem más, mint Isten szavának értelmezése. A teológia felelős azért, hogy megtalálja és kiemelje az emberi nyelven megjelentetett, a Szentírásban foglalt isteni közlések tulajdonképpeni Értelmét. Ezért kell vállalnia a mitosztalanltás, a tisztogatás nehéz munkáját, mert csak így képes a kinyilatkoztatást korának kultúra-burkolatából kiemelni, s az igazság megmásítása nélkül korunk számára föltárni. E vállalkozás azonban nem megy a filozófia nélkül. Nincs élő teológia hermeneutika nélkül, de éppúgy nincs tudománvo^an igazolható hermeneutika sem filozófia nélkül. A bölcselet fogalmai, levezetései segítenek el az értelmezéshez.

A kinyilatkoztatásban hozzánk szóló Isten világa után pasztorális szemléletünkben a második tárgyi szempontú formális eligazító tényező a „homo", az ember és világa. Ismét az „itt és most" konkrétumai után kérdezünk. — Hinni nem csupán annyit jelent, hogy Isten felé emeljük tekintetünket, hanem azt is, hogy a földet nézzük, de Krisztus szemével. A püspöki tisztségről szóló zsinati határozat hosszasan sorolja föl a „mai szociális természetű lelki115