Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Cserháti József: A papság lelkipásztori szellemű teológiát vár
ben mint miliőben lényegét, örök krisztusi küldetésének feladatait kell megvalósítania. A helyzetadottságok rendszeres teológiai elemzést tesznek szükségessé, e vizsgálatokból cselekvési elvek következnek, s ezek lesznek a gyakorlati vagy inkább pasztorális teológia tárgyai. A pasztorális teológia az egyik oldalon igazi teológia, a másik oldalon igazi gyakorlati tudomány. Ezek után meg tudjuk határozni a pasztorális teológiának, mint teológiai stúdiumnak sajátos vizsgálati szempontját is, az ún. „objectum formale’’-t. Amikor pedig majd az egész teológia pasztorális jellege vagy struktúrája után kérdezünk, e formális, tárgyi vonatkozásokat is mutató vizsgálati szempontot vetítjük rá az egész teológiai tartományra, mint tudományra, mely természetesen szintén a gyakorlati megvalósulásban találja meg végső értelmét. íme a meghatározás: a pasztorális teológia, mint gyakorlati teológia az egyház üdvös- ségi küldetésének megvalósítási lehetőségeit és feltételeit vizsgálja, ezek tudományos elemzését és szintézisét szorgalmazza, egyrészt az egyház örök lényegi azonosságának, másrészt a bölcseletileg és teológiailag tisztázandó világ- és egyházi helyzet szempontjából. Tehát igazi gyakorlati tudományról van szó, amely abból a reflexióból adódik, amit „itt és most" tenni kell, ami mint sajátos feladat csak akkor ismerhető fel, ha a konkrét szituációt egyszerre szociológiai és teológiai vizsgálat alá vetjük. Vizsgáljuk most már meg a pasztorális teológia többoldalú strukturáltságát. Mindig szem előtt kell tartanunk, hogy a pasztorális teológia alapstruktúrája ekleziologikus, de nem a dogmatikus vagy lényegi ekleziológiának kihasított része, mert ez utóbbinak tárgya az egyház transzcendentális lényege. A pasztorális teológiában arról az egyházról van szó, amelynek itt és most kell megvalósulnia, hogy az egyház valóban az legyen, ami és amiért van. Ez az ekleziologikus szemlélet merőben eltér a régi klerikális szemlélettől. Valamikor az egyedi pásztorban láttuk az egyházi lelki gondozás egyedüli hordozóját, az ő személye és tevékenysége jelentette a pasztorális szemlélet alapfoglalatát. E szemléletből eredt a pásztori hivatal túlzottan klerikalisztikus értelmezése. Végül is a fölszentelt pap lett Krisztus személyének folytatója a történelemben, a nyáj pásztora, a saját területén valóságos „vicarius Christi”. Az egyházi közösség mint ilyen passzív maradt, vezetett és megszentelt nyáj, vagyis megmaradt a pasztorális tevékenység tárgyának. Ma már az apostoli pásztori hivatal egésze után kérdezünk. Az egyházi élet megújítása érdekében hasonló módon kérdezett a zsinat is, ami egyet jelentett az egyház önmegvalósításának mai feladata és gyakorlata után keresni. A megvalósítás struktúrái vagy eljárásmódozatai nem szerepelnek az egyes teológiai tárgyakban, mint pl. a dogmatikában vagy a morálisban, ezért ezek külön területeket is képeznek; az elkülönülés nem jelenthet azonban lehasítottságot az egyház ekleziologikus mivoltától és az egész üdvösségi rend két további alapépítményi szerkezetétől, nevezetesen a szakramentális és kultikus felépítettségtől. Az egyház önmegvalósításának egyedüli mintája és sémája a Jézus Krisztus isten-emberi valóságára épülő szakramentalitás, vagyis a jelek által jelzett üdvösségi kegyelemközlés. Az isteni és az emberi, a láthatatlan és látható, túlvilági és az evilági elemek egybetartoznak az egyház, a továbbélő titokzatos Krisztus organikus egészében is. Ebből adódik a harmadik a lap rétegződés, vagyis az istentiszteleti szféra szintje, a Krisztus-misztérium és az egyház misztériumának kultikus megvalósításában. Amit hiszünk, azt életünkkel meg is valósítjuk. Ez a liturgia: ,,A liturgiában, legfőképpen pedig az eukarisztia isteni áldozatában valósul meg a számunkra megváltásunk müve, így a liturgia a legnagyobb mértékben járul ahhoz hozzá, hogy a hivők élete megvalósítsa, és mások számára is nyilvánvalóvá tegye Krisztus misztériumát és az egyház igazi lényegét." (Lit. konst. 2.) A megtestesülés, a húsvéti misztérium és a pünkösdi Lélek-küldés által Jézus Krisztus az egyedüli közvetítő az üdvösség művében. Istentiszteletünk és életünk misztérium-megvalósítás. így már világos lesz előttünk, hogy a pasztorális szellemű és struktúrájú teológia, melyről beszélünk, mai értelemben miért különbözik olyan élesen attól a pasztorálistól, amelynek a feladata a papnövendékek, a leendő lelkipásztorok iskolai képzése. E pasztorális bevezetés vagy előkészítés természetesen ma is szükséges a készülődök számára, de ez más, mint amiről most beszélünk. Az egész teológiáról van szó, annak praktikus és egzisztenciális feltárásáról és továbbadásáról, a jelen történelmi helyzet feltételeinek és igényeinek megfelelően. A püspökök és a teológusok közös lelelőssége A tavaly nyáron elhunyt Döpfner bíborosnál olvastam: „A tanítóhivatal és a teológia mai kapcsolatát a közös lelkipásztori gond jellemzi és járja át.” A közös gond szólít föl a közös felelősségvállalásra és a még szorosabb együttműködésre, hazánkban még tágabb érte8 TEOLÓGIA 113
