Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)

1977 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Boda László: Erkölcsteológia és orvosi etika

meghatározza az emberi személy tisztelete. Ebben a különös kapcsolatban ugyanis a beteg van kiszolgáltatott Helyzetben, s szorul rá az Emberi Jogok által biztosított védelemre. Ha ugyanis elméleti kísérletet végzünk és ebben kikapcsoljuk az etikát s vele a humánum köve­telményeit, a beteg helyzete az orvossal szemben bizonyos tekintetben a legyőzöttnek a győz­teshez való viszonyához lenne hasonlítható. Nem ritka ugyanis az olyan eset, amikor testi lelki vonatkozásban a legrejtettebb titkait kell feltárnia orvosa előtt. Adódhat olyan körül­mény, hogy anyagi vonatkozásban zsarolható meg. (Ki ne lenne képes a legnagyobb anyagi áldozatra is, ha életéről vagy egészségéről van szó?) Előfordulhat, hogy tudtán kívül és bele­egyezése nélkül kísérletezés céljaira használják föl. S az sem kizárt, hogy a páciens elferdült hajlamú, patologikus személyiséggel kerül szembe — teljesen kiszolgáltatott helyzetben. Ha az orvosban a betegének személye iránti tisztelet hiányoznék, rendkívül erőssé válna a kísér­tés, hogy páciensét merőben önző érdekeinek eszközévé tegye. S ha — tegyük fel — egy szadisztikus hajlamú orvosról lenne szó (koncentrációs táborok!), adott helyzetben, pusztán a szituációt tekintve, vajon volna-e lényeges különbség a kínzásra és az operációra előkészí­tett s mozgási lehetőségétől megfosztott „páciens” között? A helyszín és az eszközök ezt a megkülönböztetést nem teszik önmagukban lehetővé, sem az öltözet. A döntő különbséget ebben az esetben és sok más esetben is az orvos személyes szándéka és etikai megbízható­sága garantálja. A föntebbi gondolatmenet ugyan kiélezett elméleti példa, de ez nem jelenti azt, hogy elszakadna a valóságtól. Századunkban sajnos iá néhány eset bizonyítja (bár két­ségtelenül kivételes esetekről van szó), hogy a betegségében kiszolgáltatott emberrel szem­ben elkövették már ebben a vonatkozásban szinte valamennyi lehetséges visszaélést, még a legsúlyosabbakat is. Az orvosetikai könyvek és tanulmányok rendszerint kitérnek az őszinteségre és titoktartásra mint alapvető erkölcsi követelményre. A pácienssel szembeni őszinteség jogos etikai igény, bár van alóla kivétel (Isd. alább a dilemmákat). Jellemző példája lehet a műtét esélyeinek őszinte feltárása a páciens előtt, vagy a gyógyítással kapcsolatos honorárium előre jelzése, stb. —■ Ami pedig az orvosi titoktartást illeti, az közismerten ősi etikai követelmény, és szo­rosan kapcsolódik az előbbihez. Elvi megfogalmazása már Hippokratész esküjében megtalál­ható. Említettük ugyanis, hogy a páciens kiszolgáltatottságának egyik jellemző vonása épp testi-lelki titkainak kényszerű feltárása .A beteg személyét védő etika (bár az alapjában két­oldalú), ezért kötelezi az orvost a hivatali titok megőrzésére. Ez azonban nem olyan mérvű, mint a gyónási titok. A morálteológiai szakkönyvek rendszerint megemlítik azokat a kivételes eseteket, amelyekben nem kötelező az orvosi titoktartás. Sőt a nagyobb jó érdekében épp az ellenkezője ajánlatos. Ilyen kivételes esetekben tehát az illetékesek előtt föl kell tárni az igaz­ságot (pl. házasulandók orvosi vizsgálata esetében, amikor kiderül az egyik félnek nemi be­tegségből eredő fizikai impotenciája; vagy ha például megtudja, hogy kezeltje gyilkos stb.). Végül érdemes itt utalni az orvos és a páciens kapcsolatának olyan sajátos eseteire, me­lyekben nehéz megfelelő döntést hozni. Ezek az ún. dilemma-szituációk. Tipikus eset, amikor például azt kell eldöntenie az orvosnak: megmondja-e, hogy páciense nem élhet már soká? (Vö. Sartre: Altona foglyai c drámája) A rendkívül drága és kevés számú gépi segédeszköz alkalmazásánál az orvos ismét válaszút elé kerülhet. Például súlyos betegek esetében, amikor az életbentartás már csak speciális gépi segédlettel biztosítható, a sok rászoruló közül kiket részesítsen előnyben? (Ha 10 vastüdő áll rendelkezésre, de 50 súlyos betegnek volna rá szük­sége.) A döntési motívumok etikájának elemzésére itt nem térhetünk ki. Annyit azonban érde­mes megjegyezni, hogy a közelmúlt legnagyobb vihart kavaró dilemma-szituációja kétségte­lenül az ismert kanadai eset volt, melyhez az orvosok mellett jogászok, teológusok és külön­böző hivatású állampolgárok szóltak hozzá, olykor szenvedélyes hangon. (Karen-Ann Quinlan esete) A dilemma ez volt: vajon életben kell-e tartani igen költséges mesterséges eszközök­kel olyan — eszméletlen állapotban levő — embert, akinek eszméletre térítésére nézve sem­mi gyakorlati remény nincs már? Egyébként ez az eset szintén igazolja, hogy az orvosnak — a megfelelő döntés érdekében is — törekednie kell az ember rendeltetését kutató, teljesebb antropológiai ismeretek megszerzésére. Hippokratész esküje A jelen tanulmány — mint arra a bevezetőben már utaltunk —, nem térhet ki az orvosi etika részletkérdéseire (pl. a szervátültetések, az emberrel való tudományos kísérletezés, az abortuszkérdés, az eutanázia problémái ilyenek). Az alapkérdésekre próbál tehát fényt derí­teni. Az etikai alap pedig mindenekelőtt az orvos felelőssége és lelkiismeretessége, amellyel hivatásánál fogva pácienseinek, ill. betegeinek tartozik. Befejezésül érdemes megidézni a neves görög orvost, Hippokratészt (i.e. kb. 460—377), aki­nek esküje a legalapvetőbb orvosetikai elveket már tartalmazza. Ezt az esküszöveget az or­5

Next

/
Thumbnails
Contents