Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 1. szám - FIGYELŐ - Jelenits István: Szombat, vasárnap
SZOMBAT, VASÁRNAP „Sokan imádnak, vasárnap, zihálva beléd- vetik / hat napúkat s magukat is, te szabad hetedik. / Csődülünk hozzád seregben, jó csudadoktor, aki / nem rendel, nem vizsgál, mégis tud gyógyítani." Nagy László poémája kezdődik ezekkel a sorokkal: A vasárnap gyönyöre. Ki ne olvasná megilletődve, hogy a deszakralizált világ nem-hívő fia mily forró hódolattal magasztalja az ünnepet, a vallásnak s a hitnek ezt a meg nem fakuló, idegen környezetben is élő örökségét! Nem idézhetjük az egész költeményt, amely a vasárnap gyönyörének ujjongó fölidézése közben az emberi élet majd minden szépségét fölmutatja. De a képek, gondolatok kristályosodási tengelyét megmutathatjuk a következő sorokban: „Vasárnap, itt vagy és tudjuk, fáradtak ünnepe jött, / görbedők egyenesednek fölséges színed előtt... / Véres a hat nap, de lásd, késélen szállt sikolyok / s parabolái a vérnek újítják meg mosolyod. / Gyilkolod magadat is, hogy holtodból újjászüless, / azért vagy főnix-madár, hogy vasárnap ihass-ehess. / Ó mennyiszer meg kell halni egy pici vasárnapért, / s hányszor a távoli szépért, amit egy eszme kimért." Az eszme, amelyik a hetenként visszatérő ünnepnek, a „fáradtak ünnepének” a hat napra virradó „szabad hetediknek” hagyományát „kimérte”: valójában nem a keresztény hit, hanem az Ószövetség hite. Ha az Ószövetség népének szombatjára az evangéliumok s a korakeresztény apolo- getika világából nézünk vissza, torzképet kapunk. A szombat történetét érdemes tárgyilagosan, magának az izraelita hagyománynak erőterében végigkövetnünk. Az idő hétnapos ciklusokra tagolásának, s a hetedik nap megölésének szokása ősi izraelita örökség: eredete az idők homályába vész. Schmidt—Delling kis kéziszótára szerint: „hat munkanapnak s egy munkaszüneti napnak szabályos, a holdfordulótól is független váltakozására Izraelen kívül máshonnan eddig nem került elő adat”1. Az összehasonlító kutatások magát a szombat szót s a szombat megünneplésének hagyományát próbálták babiloni előzményekre visszavezetni. S. Goldman egy évszázados vita tanulságait összegzi a következőkben: „Igaz, lehet, hogy a szabhat némely rendszabálya ősi hiedelmekből ered, és — kifinomítva — primitív vallási prcktikók emlékét őrzi. De ezzel vége is minden kapcsolatnak. A Bibliában föltáruló hagyományrétegek közül egy sem ismeri a szombatot balvégzetű vagy szerencsétlenséggel fenyegető napnak (márpedig ilyenek voltak azok a napok, amelyeken a környező r * 56 népek vallási gyakorlata tiltott különböző, egyébként hasznos munkákat), s másfelől nem kapcsolja a holdfázisokhoz, nem hozza összefüggésbe a hold tiszteletével, nem igazítja — sem asztrológiai, sem asztronómiai érvekkel — valamelyik bolygó járásához. Akárhol ütjük föl a Bibliát... a hetedik nap, a szabhat mindentől függetlenül, a dolgok mindig érvényes rendjében a teremtésnek és a szabadságnak, az emberségnek, az állat és az ember kíméletének napja, egyszóval Isten napja, olyan nap, amelyet ugyanakkor úgy is kell ünnepelni, mint hetenként visz- szatérő ízelítőt az eszményi világrendből, amelynek elérkezésében reménykedünk”2. Ez alapvető azonosságon belül az Ószövetség történelme folyamán változott a szombat megölésének módja is, teológiai motivációja is. Megölésének módját a legősibb időben egyszerűen a munkatilalom jelenthette. Ez a szombati „nyugovás” azonban kezdettől fogva istentiszteleti aktus: hitvallás-értéke van. A tízparancsolat szövege („Megemlékezzél arról...”) talán önmagában is arról tanúskodik, hogy eredetileg „a szombati napot semmiféle külső jel, pl. kultikus cselekmény nem emelte ki a többi nap közül”3. A munkatilalmat a két mózesi könyv más- és másképpen indokolja: a deuterono- mikus, prófétai hagyomány szociális alapon, a papi hagyomány a hatnapos teremtéstörténetre hivatkozva. Ezek az indokolások valószínűleg késeiek, a papi hagyomány teológiai okfejtése nyilván fogság utáni. A munkatilalom ősi indokát keresve M. Noth a Kiv 23, 10—13-ra utal. Ott együtt találjuk a szombati s a szombat-évi munkatilalom szövegét. Mindkettőben szerepel az állatok dolgoztatásának tilalma is. „Ezeket nem valami állatbarát meggondolás sugallta: ilyet az ókorban aligha kereshetünk. Inkább az a meggondolás, hogy ők is a teremtett világhoz tartoznak, s ennek időről-időre vissza kell térnie a nyugalomhoz”''1. A szombati nyugalommal tehát azt vallja meg az ember, hogy nem pusztán, nem is elsősorban saját erőfeszítésétől várja boldogulását. Azt sem gondolja fölöslegesnek vagy éppen bűnös, lázadó, az isteni világrendet illetéktelenül szétdúló vállalkozásnak, de a boldogság egyetlen s végső forrásának sem. Saját hivatásáról pedig úgy gondolkodik, hogy dolgoznia kell, de élete nem merül ki a természet erőinek alakításában, hivatott arra is, hogy meg-megnyugodva újra meg újra Istenre emelje a tekintetét. S. Goldman szerint a szombatnak legősibb eszmei tartalmához valamiféle egyetemességigény is hozzátartozott. A tízparancsolat úgy
