Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 1. szám - FIGYELŐ - Molnár János: Emberi értékeink végső magyarázata
lebb kerüljön magához az isteni Bölcsességhez is. Az emberi lélek felszabadul ezáltal a tárgyi világ „rabszolgaságából'’, és könnyebben képes eljutni a Teremtő imá- dására, a róla való elmélkedésre. Sőt, a kegyelemtől ösztönözve képes lesz elismerni Isten Igéjét, aki világunkban testesült meg, hogy mindenkit üdvözítsen.3 A Zsinat e vonatkozásban mutatott rá a természetes értékek természetfeletti vonatkozására. Ezen az úton kell nekünk is elindulnunk, hogy helyes irányban keressük a feleletet kérdéseinkre. Kötődésünk a tárgyi világhoz A Zsinat szavai szerint természetes értékeink felszabadítanak a tárgyi világ rabszolgaságából. Sokkal mélyebb tartalom rejlik e rövid mondat mögött, mint első pillantásra látszik. Az ember a megadott környezetben él. Ez nemcsak a tárgyi adottságot, hanem függést is jelent. Az emberi szellem működésében függ a körülötte lévő tárgyi világtól. Fogalmainkat a tárgyi világból vesz- szük, még a legelvontabbakat is belőle alkotjuk elvonatkoztatás útján. Ezért gondolkodásunk az anyagi világ képzeteihez van kötve, s ez a kötöttség bizonyos határt szab ismereteinknek. Akarati törekvéseinkben az a jó, amire törekszünk, mindig valamilyen kézzel fogható tárgyi valóság formájában jelenik meg előttünk. Az anyagi világhoz való kötöttséggel együtt jár az is, hogy bele vagyunk ágyazva az anyagi történések egymásutánjába. A körülöttünk lévő világ szabja meg életritmusunkat, a zajló események egymásutánja kitölti tudatunkat, - s a személyiségünk mélyén meg húzódó folyamatait ritkán engedi a felszínre bukkanni. Csak kivételes pillanatokban, az élet úgynevezett határhelyzeteiben tapasztalja meg az ember a dologi időtől való bizonyos fokú függetlenségét. Felelősségteljes, egész életünkre kiható döntések idején, nehéz napokban vagyunk igazán önmagunk, s ilyenkor bizonyos fokig megtapasztaljuk, hogy rövidebb idő alatt többet éltünk, mint amennyi körülöttünk történt. Ez azonban csak kivételes pillanatokban jut osztályrészül az embernek, ritkán tudjuk önmagunk személyiségét igazán megélni. Ezen a ponton érezzük leginkább a tárgyi világhoz való kötöttségünket. Az ember állandó kettősségben él. Benne él a tárgyi világban, magával hordozza a tárgyi világgal együtt adott ösztönös emberi természetét, s ebben a környezetben próbálja megvalósítani igazi énjét, személyiségét. Az igazi „én” megvalósítása mindig csak bizonyos mértékig sikerül. Az ember személyes döntéseibe, törekvéseibe nem tudja teljesen belevinni önmagát, mert ösztönös, természeti „része" csak késve és vonakodva követi a tudatos, szellemi ember, az emberi „személy” törekvéseit. Az embernek ez a kettőssége végső fokon az anyag-szellem kettősségének egyik megnyilvánulási formája, ezért csak bizonyos mértékig lehet azt legyőzni, a jelen állapotunkban azonban nagyobb részt oz áteredő bűn következménye'5. Az ember egész élete folyamán többé-®<evésbé tudatosan arra törekszik, hogy önmagát megvalósítsa, személyiségét kibontakoztassa. Ez az önmaga-megvalósítás azonban állandó küzdelmet jelent. Ez a küzdelem jelenti a tárgyi világ rabszolgaságából való szabadulást, — és ebben nyújtanak előrelépést emberi értékeink. Különböző tevékenységeink személymsgva- lásitá ereje Viszonylag könnyű emberi személyiségünk kibontakozását nyomon követni egy művészi alkotás, illetve befogadás esetében. A művészi alkotás — bármilyen művészeti ágról van is szó - a dolgok mélyebb összefüggésére mutat rá, mint amit a mindennapi életben észreveszünk. A költők, írók néhány szóval kifejeznek olyan igazságot, amit másképp csak terjengős magyarázatokkal tudunk elmondani, s akkor is csak megközelítjük azt, amit ők látnak és láttatnak. A valóság mély összefüggéseinek meglátása az alkotónál feltételezi, a befogadónál pedig létrehozza az „én" mélyebb rétegeinek megmozdulását, tudatosulását. A művészi alkotás visszahat az énre. A valóság mélyebb ismeretén keresztül önmagunkat is jobban ismerjük, - s hogy jobban megismerjük a valóságot, önmagunk mélyen fekvő képességeit is meg kell találnunk, és igénybe kell vennünk. A műalkotás, illetve annak befogadása állandó „emlékezés” igazi énünkre, illetve igazi énünkből élünk át ilyenkor valamit. Megtapasztaljuk azt, aminek lennünk kellene, amik lenni szeretnénk, s amik lényegében vagyunk is, de amit az élet ezernyi esetlegessége eltakar előlünk és nem enged érvényesülni. Ilyenkor egy-egy pillanatra közelebb jutunk valódi énünkhöz, s minél gyakoribb és intenzívebb ez az élmény, annál többet hoz felszínre igazi énünkből. Az ilyen élményeknek ezért hatása van egész emberi egyéniségünkre, igazibb, emberibb módon tudunk élni és cselekedni. A teljesebb, emberibb ember jut uralomra bennünk.5. Tudatos énünk kiterjeszti uralmát 5 53
