Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 1. szám - FIGYELŐ - Földényi János: A keresztény élet és a "fasiszta" személyiségvonások
alakul benne egyfajta keményszivűség. Ez a keményszivűség érzéketlenné, türelmetlenné teszi az érzelmekkel, a fantáziával, általában minden fajta „gyöngéd jellegű” érzéssel szemben. A gondolkodástól való félelemnek átfogó következményei vannak. A „legkisebb erőfeszítés” törvényének megfelelően a gondolkodásban következetesen a köny- nyebb utat választja: széles, de differenciálatlan kategóriákat alkot, és ezekbe sorol be mindent és mindenkit. Számára minden vagy fehér, vagy fekete: vagy jó, vagy 'rossz. Átmeneteket, árnyalatokat nem ismer: hiszen számára ezek a gondolkodást már túl bonyolulttá tennék. Ez a magatartás - a gondolkodási sztereotípia —, a vélemények és állásfoglalások kialakítását is könnyebbé teszi. Hiszen az így gondolkodó számára az emberek vagy derék polgárok, vagy aljas gonosztevők. A merev, sematikus kategóriákban való gondolkozás nem csak az ítéleteket egyszerűsíti le, hanem a külső magatartásnak is egy bizonyos keménységet kölcsönöz. Ez a keménység a fasiszta embertípusnak kívülről is jól megkülönböztethető tulajdonsága. Szüksége is van erre a keménységre, mert valójában belülről roppant gyengének érzi magát. Találóan hasonlítják ezt a típust a kitinvázas bogarakhoz: a kemény váz alatt puhány, kocsonyás test húzódik meg. E tipus a gyengeséget ellensúlyozni, kompenzálni igyekszik: az eredményt jól ismerjük: a meggyőződés hiányát szólamok hangos ismételgetésével, a belső lelki béke hiányát kíméletlen erőszakkal akarja leplezni. A kompenzálás erőltetettségét azonban lehetetlen tudomásul nem venni. Mindenki számára nyilvánvaló, hogy a szólamok üresek, az erőszak félelmet takar. Ennek elviselésében csak a cinizmus segít. Könnyebb aljasnak lenni akkor, ha azt hisszük, hogy mások is azok; könnyebb erőszakosnak lenni, könnyebb kizsákmányolni másokat, ha úgy véljük, hogy ezek az élet velejárói4. Még két jellegzetes vonást kell kiemelnünk, amelyek az elfogult, fasiszta típusú személyiség szokásos jellemzői. Az egyik a belső indulatok kivetítésének könnyedsége. Ezt nevezik projektivitásnak. A behódoló személy a hatalmasok iránt érzett gyűlöletét könnyedén átirányítja, rávetiti a számára kijelölt bűnbakokra. Öbennük éppen azokat a vonásokat gyűlöli legjobban amelyeket maga soha nem élhetett ki szabadon. A projekció, a kivetítés olyan lelki mechanizmus, amely minden ember lelki életében szerepet játszik. Ebben az esetben azonban a projekció fokozott és felelőtlen könnyedségéről, mintegy projekciós hajlamról beszélhetünk. A magukban elfojtott, másokban gyűlölt és felháborodottan elitéit vonások között a nemiség kiélési módja különleges helyet foglal el. A fasiszta tipus jellegzetes vonása, hogy ezen a területen erősen gátolt, viszont ezért mások szexuális magatartását hajlamos keményen elitélni. Az ilyenfajta erkölcsi felháborodás, párosulva az agresszív igényekkel, jellemző módon az olyan nézetekben nyert megfogalmazást, hogy bizonyos esetekben újra be kellene vezetni a nyilvános megcsonkítások vagy nyilvános kivégzések büntetését. Az eddig felvázolt gondolatsor elénk állítja azt az embertípust, amit általában fasiszta jellegűnek neveznek. Azonban mi is a gondolkodási sztereotípia hibájába esnénk, ha azt állítanánk, hogy két fajta ember van: a fasiszta és a nem-fasiszta. Valójában az a helyzet, hogy nincsenek tiszta típusok. Az előbbi jellemzést végigolvasva éreznünk kell, hogy a fasizmus többé vagy kevésbé rejtve valamennyiünkben meghúzódik, és valamennyiünknek személyesen meg kell küzdenie vele. Fasizmus és a keresztény gondolkodás Térjünk vissza arra a kérdésre, amelyből kiindultunk. Állíthatja-e joggal valaki, hogy a vallásos ember, vagy a keresztény ember valamiképp „fasisztoid" jellegű? Vajon a keresztény ember mentalitása valamiképp rokonságban állna a fasiszta jellegű személyiség-szerkezettel? Válaszul határozott, de igen „árnyalt" nemet kell mondanunk. Nézzük meg először elméleti síkon a kérdést. A keresztény ember természetesen ragaszkodik az evangéliumi erkölcsi normákhoz, de ez a ragaszkodás elsősorban a belső meggyőződésre és megtapasztalásra, nem pedig a külső tekintélyekre épít. Nagyon tanulságos a jelenet, amelyről János evangélista könyvének 4, fejezetében számol be: a szamaritánusok előbb az asszonynak hittek, megismerve Jézust, azonban kijelentik neki: „Most már nem a te beszédedre hiszünk, mert magunk hallottuk és meggyőződtünk róla: Ez valóban a világ üdvözítője.”5 Ez a szilárd belső meggyőződés biztosítja, hogy nem vezet szabadossághoz a „Szeress és tégy amit akarsz” szent ágostoni formulája, a kereszténységnek a szeretetre épülő erkölcstana. A tekintélynek minden intézményben, 50
