Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 1. szám - FIGYELŐ - Evangéliumi emberkép
gít minden embert (Jn 1,9), az „igazság” mindenki számára, aki nélkül senkisem juthat az Atyához (14,6), az élet Igéje (1Jn 1,2). Az, hogy ezeken a helyeken János Isten Fiának nevezi, nem jelenti azt, hogy ugyanakkor nem lenne az embereszmény hordozója is, sőt ezért lesz végérvényesen az. Amikor tehát az evangéliumi emberképet keressük, sohasem feledkezhetünk meg erről a krisztológiai összefüggésről. Jézusban mondta ki Isten önmagát és mondta ki azt is, milyennek akarja az embert. Azért a szinoptikusok jelentenek erre vonatkozólag közelebbi forrást, mert nemcsak elvileg mondják ki Jézus és az embereszmény azonosságát, hanem cselekvésében, mozgásában is jobban elénk tárják azt az életet, amely példaadó számunkra. Ezen a ponton nem jelenthet nehézséget a történelmi Jézus és az igehirdetés Krisztusa közti különbség. Amit az evangélisták elénk adnak, feleleveníti a messiási körútját járó Jézust, de tükrözi a róla kialakult hitet is. Ez a teljesebb kép közvetíti a végérvényes jézusi emberképet. Isten országa, megtérés, Emberfia Bas van tersei szerint (i. m. 339. o.) azt az emberképet, amelyet Jézus ad, az első három evangéliumnak ezek a kulcsszavai foglalják össze: Isten országa, megtérés és Emberfia. Első hallásra kizárólag vallási tartalmú kifejezéseknek tűnnek ezek. Mégis mind a három olyan vonást akar kifejezni, amely döntő az ember cselekvésében. Az Isten országa az a követelő, felszólító erő, amely Jézusnak minden szava és tette mögött ott hat. A megtérésre való felhívás is mindig megjelenik, valahányszor az ember tetteiről szó esik. Az Emberfia pedig nemcsak messiási cím, hanem az a név, amely mindannak, amit Jézus az Országért tesz, emberi dimenziót ad. E három jézusi alapfogalmat lehetetlen itt minden szempontból szemügyre vennünk. Csupán néhány lényeges vonásukat szeretnénk kiemelni, melyek eligazítanak az emberkép kialakításának gondjában is. Észre kell vennünk, hogy mindhárom kapcsolatot létesít a jövő és a jelen között. Aligha kell ezt bizonygatnunk Isten országa eljövetelének kérdésében. Jól tudjuk, egyszerre eljövendő és már ittlévő. Szembeötlő az emberi magatartással való összefüggése is (vö: Lk 7,22). A megtérés nem más, mint éppen az Ország elérkezésére adott helyes felelet az ember részéről. Hogy mennyire ki kell hatnia az ember felfogásának megváltozására, azt főleg Lukács hangsúlyozza (pl. 3,10. 14). Ami az „Emberfia" kifejezést illeti, az evangélisták kizárólag Jézusra értik. De ugyanúgy jellemző rá a jelent és jövőt egybefogó jelleg. Bár Dán 7 alapján úgy él a közösségben az Emberfia, mint aki az égből fog érkezni (vö: Lk 22,27), ez nem akadályozza meg őket abban, hogy amikor földi tetteiről, szenvedéséről, haláláról és feltámadásáról beszélnek, ugyanezzel a névvel jelöljék meg. Az Ország eljövetele elválaszthatatlan tehát az Emberfia szerepétől. És mint az utolsó ítélet meghirdetése mutatja (Mt 25,31—46), az ember felelete (megtérése, az ebből fakadó cselekvés is) abban nyeri el végső értelmét, mit tettem az Emberfiának, itt és most. Jézus szavaiból („nekem tettétek") az is kiderül, nem feltétlenül csak az cselekszik az Emberfiának, aki tud is erről. A „neki" való cselekvés így kap egyetemes mértéket, így lesz a humánum foglalata. Mint Helmut Collwitzer kimutatja (Der Wille Gottes und die gesellschaftliche Wirklichkeit, Junge Kirche 1972. november 518. Ick.), az Isten országának és a megtérésnek is ugyanígy megvan a maga „immanens”, evilági-társadalmi tartalma. A modern társadalomkritikában — akár hivő, akár nemhivő gyakorolja — fel kell fedeznünk a bűn kritikáját és a keresztény „metanoja" jegyeit (521. o.). Ezért mondhatjuk, hogy az Isten országa, a megtérés és az Emberfia alapkategóriája nemcsak vallásos értelmezés körében fogadható el. Annak az emberképnek a foglalata, melyet így fejezhetnénk ki: a szabad, jövőt megnyitó emberi cselekvésben leszünk igazán emberré. A jövő vállalása azt jelenti: képes vagyok önkritikára és a múlt feladására, — mindig kész vagyok a jobbra, a teljesebbre. Jól láthatjuk, ez az evangéliumi norma mennyire nem köti meg cselekvőkészségünket. Bármennyire is úgy beszél Jézus az Atya akaratáról, mint isteni „keH"-ről (különösen jánosi megfogalmazásban), ez az akarat sohasem válik külsővé, tőlünk idegenné, sohasem szabja meg merev előírásban, „mit" is kell tennünk. Jézus tettei teremtő módon mutatják meg azt a szabadságot, amely az Isten országa felé fordulásból fakad: mindig az adott helyzetben, az adott emberi összefüggésben kap „tárgyat", konkrét célpontot. így áll párhuzamban Jézus igehirdetése és élete. Tettei megvilágítják, életre váltják szavait. Példák és előképek arra, hogyan kell a mindenkori emberi-társadalmi viszonyok között az Országnak élni. Az az erkölcsi emberkép, amelyet Jézus felépít, nem formulák és törvények szövevénye, mint az 32
