Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Koroncz László: Szentségi életünk
TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTOR! JEGYZETEK SZENTSÉGI ÉLETÜNK Szentségi élet fogyatékos és téves hittel A gyakorlati életben sokszor tapasztaljuk, hogy a szentségek vétele nem valami megérett hitnek a következménye, hanem nagyon is „eltájolódott” hitben gyökerezik: a mágikus szemlélettől egészen a merev lelki csodaszer elképzelésig. A primitív ember sürgeti a keresztséget, mert azt gondolja, hogy ■ezzel megszünteti a gyermek állandó sírá- sát, vagy betegségét: a merev „dogmatikus” pedig a biztos kárhozattól akarja megmenteni a kisgyermek lelkét. A szélsőséges felfogások helyes útra terelgetésének ma már bő irodalma van a Holland Katekizmustól a mi Teológiai Évkönyvünkig, ahol elsősorban Tomka Ferenc írására utalunk. Világos, hogy a hit alapfeltétele a szentségi életnek. Bizonyosan igaza van Höring- nek: „Aki a szentségekben Krisztus egyházától semmit sem akar kapni, és magát sem akarja elkötelezni semmire sem, annak nincs meg az érvényességhez szükséges szándéka”1. Szent Tamás szerint is a szentség már feltételezi a hitet, tehát előbb van a hit, mint a szentségi élet.2 Az viszont tagadhatatlan, hogy ennek a hitnek nagyon sok fokozata van. Találkoztam magas intelligenciájú férfival, akit többször láttam áldozni. Egyszer meghökkenve hallottam tőle, hogy ő talán még a személyes Istenben sem hisz, — bár szeretne —, viszont valami nagyon kellemes belső érzést jelent számára minden szentáldozás. Még a szentek életében is találunk nem egy ehhez hasonló vallomást. Hol volt még Foucauld atya életében a hit szilárdsága, amikor „felváltva akarja imádkozni a zsoltárokat és a Koránt, nehezen fogadja el az evangélium csodáit, ragaszkodik elképzeléseihez. Viszont szinte mindennap áldozik, ami ebben a janzenizmustól fertőzött korban még ritkaság számba ment."3 Sajnos, igen gyakran találkozunk azzal a felfogással, mely a szentségek vételével kapcsolatban elsősorban a bűnök elleni gyógyszert, vagy erősítő csodaszert látja. A 2. Vatikáni zsinat szerint is a szentségek a „hit szentségei”, melyek föltételezik a hitet, ill. „táplálják, erősítik és kifejezik azt.”4 A tapasztalat teljesen aláhúzza azt a felfogást, amelyről Cserháti József bírálóan ír: „Krisztus Urunk... a tevékeny egyháznak kezébe adott hét megszentelési eszközt... Ez a nézet egyáltalán nem egyeztethető ösz- sze a Zsinat tanításával. E felfogás alapjában véve egyoldalú, mert a szentségek az egyház lényegi struktúrájához tartoznak.”5 A szentségek lényege több, mint „kegyelemeszköz" Nézzük tehát, mit jelent az, hogy a szentségek az egyház struktúrájához tartoznak? Az emberré lett Krisztust ma gyakran nevezik teológusok Ős-szentségnek. H. de Lubac tovább bővíti ezt a gondolatot: „Az egyház itt a földön Jézus Krisztus szentsége, ahogy Jézus Krisztus emberségében az Isten szentsége volt."6 Vagyis Istent Jézus Krisztus jelenítette meg a földön a maga élő valóságában: Jézus Krisztust viszont az egyház jeleníti meg a történelemben, az egyházat pedig a szentségek az emberek életében. Az egyház azoknak a közössége, akik a szentségek révén „élnek”, vagyis akikben Krisztus maga él. Tehát ha nincs szentségi élet, akkor nincsenek élő tagjai az egyháznak, és nincs egyház sem. Érthető ebből, hogy a szentségek nem valami csodaeszközök az egyház kezében, hanem annak lényegéhez tartoznak. Igaz, hogy a szentségeket jeleknek nevezzük, de mérhetetlenül többek puszta jelnél: „Sacramenta novae legis continent gratiam, quam significant” vagyis: amit jeleznek, az a tartalom maga az isteni élet. A szentségi jel mögött a valóság: maga Krisztus Urunk. A szentségeknek tartalma nem lehet más, mint Krisztus, az Ős-szent- ség. Bizonyára így kell értenünk szent Ágoston megállapítását is: „Non est enim aliud Sacramentum nisi Christus”.7 Kissé szabadon így adhatnánk vissza ezt a megállapítást: Krisztus jelenléte által válik a jel szentséggé. Ebben a megjelenésében van gyakorlatilag legközelebb hozzánk, itt találkozunk, és teremtünk kapcsolatot az „Élő Krisztussal". Ennek átélését természetesen már csak a valóban hivő embertől várhatjuk, aki szentségi életében kitárult szívvel akarja kapni, „amit csak kaphat”; és mindenképpen adni, amit emberi erővel adhat. 251
