Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 4. szám - FIGYELŐ - Cselényi István: Hihetőségi rendszerek
az Atya a Fiúban, a Szentlélek által cselekszik. Hogy aztán ez a három létmód személyes, ahhoz már inkább a perszonalista gondolkodásmóddal való párbeszéd segíthet közel. Bizonyára túlságosan mechanikus képnek tűnik mindez a Szentháromság belső életéről, nyoma sincs itt a Szentírásból feltáruló személyességnek. Nem dogmatikai fogalmakkal próbálkozunk azonban itt, csupán a hit lehetséges előzményeit keressük. A szentatyákig visszanyúló hihetőségi rendszert (amely a Szentháromságot az emberi megismerés-akarás mintájára közelítette meg) éljük itt tovább, bizonyos értelemben meg is fordítva azt, hiszen a szokásos úton az Atya tűnt „alanynak”, a Fiú volt ismerete „tárgya”, itt pedig az Ige a szubjektív elv, az eltérés azonban az ó- és újkori ismeretelmélet különbségéből adódik s ez talán még inkább érzékelteti azt, hogy a titkok titkával van dolgunk. Megjegyezhetjük, a tudotkrisz- tológiák is az Igében látják az „alanyi” tényezőt. (Schoonenberg szerint Krisztusban vált Isten „személlyé", „tudattá”.) A Szentháromság-hit megközelítésére további hihetőségi láncszemet jelenthet a környezetünkben általánossá váló dialektikus gondolkodás is. Erre és az előző gondolatra is érvényes ugyan, hogy számunkra a Szentírás utáni, utólagos reflexió, sokaknak viszont kiindulás is lehet mindez: ha a lét minden formájában dialektikus (viszonyok egysége), nem lehet ellentmondás abban sem, ha az isteni létet viszonyok rendszerének írjuk le a Szentírás alapján. Sőt — a minta-okság klasszikus elve szerint — belátható, hogy épp azért találunk polaritást, viszonyokat, összefüggéseket a világban, mert a mögötte ható isteni valóság maga is viszonyrendszer. Szem előtt tarva a teológia általános elvét, hogy minden kifejezés csak távoli jelzés Isten titkának leírására, ez az út is hozzáadhat talán valamit Isten belső életének megrajzolásához. — Istenen belül egymás- lelé-lordulás él. Nem szívesen mondanánk ezt „tagadásnak”, de a dialektikus rendszereken belül sem jelent a tagadás „megsemmisítést” vagy „megtagadást”. Krisztus kereszt-élménye (az Atyától való elhagya- tás) pedig mintha azt is magában foglalná, hogy a Fiú számára önmaga „megtagadása” az Atya akaratának teljesítése. Moltmann ugyanilyen értelemben állítja ezt az Atyáról is. Nem kizárt tehát olyan megfogalmazási lehetőség, hogy Istenen belül is él az a tagadás, ami önátadással, önközléssel — szeretettel egyenlő, ezért a kölcsönös egymás felé fordulás életfakasztó: a Lélek származásának forrása. A Szentháromság „dialektikus” leírását feltételezve könnyebbnek tűnik a felelet az üdvtörténet kérdésére is: ha az abszolút lét teljes önmagában, miért van teremtés, megtestesülés? A „tagadás” helyes értelmezése1 alapján úgy tűnik, azért, mert az önátadás belsőleg jellemzi Istent; annyira lemondhat önmagáról, hogy teremt. A platói hihetőségi rendszer végső következtetéseképp Hegel írta le a teremtést, mint a szellemi anyaggá válását. Az imént vázoltak alapján úgy tekinthetnénk a teremtést, mint az Istenen belüli önközlés „kifelé" való meghosszabbítását. Az anyag „mintája” itt nem egyszerűen az Ige, hanem az egész Szentháromság. A fejlődés iránya az, hogy a tagadás nyers — mondhatnánk, brutális — formái egyre szellemibbé, egyre személyesebbé válnak. Az ember külső-belső világa kettősségével s azok egységét a kultúrában megteremtő erejével lesz „Isten képmása", személyek közti viszonyaiban pedig önátadássá lényegid a „tagadást", Isten szeretetének jele lesz. Isten kifelé való önközlésének célpontja, a Krisztus-esemény is megközelíthető a gondolatsornak mentén. Isten magát megtagadó szeretetének végső jele a teremtésben Jézus Krisztus, aki a maga teljességében tükrözi az: Atyát. Nagypéntek eseménye a „kiüresedés” (tagadás) annak a szeretetnek látható, történelmi kifejezése, amely Istennek belső élettevékenysége. E tagadás tagadásaképpen foghatjuk fel a húsvéti híradást. Krisztus „visszaadja létét az Atyának”, szeretetüket sugározza végérvényesen erre a világra a Szentlélek. Az Egyház létének, az egyes ember kegyelmi életének előtere most már a Szentháromság „bentlakása": tudatos bekapcsolódás a „fiúvá válás”, a képmássá érés munkájába. A kegyelmi életet a dialektika nyelvén úgy írhatnánk le, mint az abszolút és a relatív együttfutását, a — számunkra — legmaga- sobbrendű „tükröződést". Bizonyára rendkívül egyoldalúnak tűnik az a kép, amit ez a néhány gondolat körülhatárol. Az igazi teológiai munka küszöbéig mindezzel még nem jutottunk el. De talán ez a néhány példa is érzékelteti azt, hogy nem látszik lehetetlennek a jövőben hasonlólehetőségek keresése. A hit a komputer korában Hitünk számára nem csupán a társadalmi,, világnézeti változás, hanem a természettudományos haladás is új helyzetet teremt. Nem annyira a ma, inkább csak a holnap problémája az, amiről még szólni szeretnék, de sokakat feszítő kérdés már: mi lesz a hit helyzete a komputer korában? Horváth Tibor: Faith under scrutiny c. könyve (Indiana 1975) alapján szeretném a hitalapozás lehetőségét keresni ebben a vonatkozásban. A komputer kommunikációs eszköz, a szó 249
