Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 4. szám - EXEGÉZIS ÉS KÉRÜGMA - Gál Ferenc: Homiliavázlatok Újévtől bőjt 5. vasárnapjáig
lésben. Akkor nem lehet őt azzal kísérteni, hogy önző, hiú vagy érzéki vállalkozásainkhoz segítségét kérjük. Még kevésbé azzal, hogy a Mammon szolgálatában akarunk naggyá lenni, nem az ő akaratának teljesítésében. A történetből sokat lehet tanulni. Ha Isten gyermekei vagyunk, ez nem jelent kivételezést. Nem zúgolódhatunk, hogy Isten miért engedi meg a szenvedést, miért vezet küzdelmes utakon, miért követel annyi áldozatot. Éppen az erkölcsi törvényeknek és az áldozatos szeretetnek az útja ad alkalmat arra, hogy megvalósítsuk magunkban az istengyermekséget. Böjt 2. vasárnapja (Tér 15,5—12.17—181; Fii 3,17—4,1; Lk 9,8b—36) Az Isten előtti hódolat A vallás alapvető tanítása az, hogy a teremtő Istent, az Urat imádás, hódolat illeti. Az Ószövetségben ennek az imádásnak a kifejezője volt az áldozatbemutatás. Az ember úgy érezte, hogy földi javaiból is köteles ajándékot adni Istennek. A véresáldozatokban volt egy különleges vonás, amint azt a mai olvasmányban látjuk. Ábrahám kettévágja az áldozati állatokat, s ebben benne van az eskü; ez történjék velem is, ha nem tartom meg ígéretemet vagy a veled kötött szövetséget. Jézus nem korlátozta az Isten előtti hódolatot látványos szertartásokra. Azt akarta, hogy egész életünk az imádás és engedelmesség kifejezése legyen. A mai evangélium arról beszél, hogy Jézus mint ember és mint az Atya Fia imádkozik. A kép megvilágítja imájának témáját is. Mózes és Illés a közeli szenvedésről beszélnek vele. Vagyis az ószövetségi jövendöléseknek is az az értelmük, hogy a Megváltónak vállalnia kell az engesztelés keresztútját. Jézusnak éppen olyan emberi természete volt, mint nekünk. Neki is le kellett győznie az áldozattól való idegenkedést, magára kellett erőltetnie az Atya akaratának elfogadását. Később ezt a vívódást drámaian mutatja a Getszemáni kertben megfogalmazott ima. De Jézus benső akarata szerint mindig kész volt az engedelmességre és hódolatra. Az apostolok meglátták, hogy ez a győzedelmes ima különös bensőséget és szellemiséget adott alakjának. Itt egyenesen a Fiúnak a dicsősége ül ki arcára és külsejére. Ebben az engedelmeskedő imában már magára ölti azt a dicsőséget, amelyet majd a feltámadásban magára ölt, s erre a magatartásra a válasz az Atya szava; Te vagy az én választott Fiam. Az ima, ahogy Jézus megtanított rá, nem egyéb, mint az istengyermekség kifejezése. Istent atyának szólítjuk, keressük dicsőségét, akaratának teljesítését. Ebben a törekvésben az ő gyermekeinek mutatjuk magunkat. Ahogy Jézust érzékelhetőleg is eltöltötte egy felsőbbrendű fény, az imában bennünket is eltölt a kegyelem és az erő ahhoz, hogy belső elhatározásainknak kifelé is érvényt szerezzünk. A mindennapi kötelességben kell valóra váltani azt a lelkületet, amely az imában kialakul. A kísértés mindig jelentkezik, hogy az ember úgy is élhet, „mint Krisztus keresztjének ellensége”. Jó volna a könnyebb megoldást választani, a kényelmesebb utat járni, nem pedig a munka, a fáradság, az áldozat útját. Vezessen az a remény, hogy fáradozásainkért teljes jutalmat kapunk. Jézus egykor átalakítja halandó testünket és hasonlóvá teszi dicsőséges testéhez. Ott az a fiúság nyilvánul ki rajtunk, amelyet itt lelkileg kialakítottunk magunkban. Böjt 3. vasárnapja (Kiv 3,1—8a.13—15; iKor 10,1—6.10—12; Lk 13,1—9) Intő példák Ahhoz, hogy az Istentől való függés gondolata megmaradjon bennünk, állandó figyelmeztetésre szorulunk. Az élet gondjai, örömei, bánatai hamar elvonnak tőle. Azért minduntalan vissza kell térni az Isten szavához, hogy felismerjük terveit és végzéseit. Az ószövetségi olvasmány elénk tárja Isten kijelentését: egyedül ő van igazán, hozzá képest minden múlandó, de ő itt van, ura ennek a világnak és megvalósítja benne terveit. A helyes megoldást az választja, aki hozzá köti a sorsát. Kinyilatkoztatta azt is, hogy ő bírája tetteinknek. A szentleckében az apostol ószövetségi intő példákra hivatkozik. Isten megmutatja, hogy parancsait egész tekintélyével védi, tud jutalmazni és büntetni. De az ószövetségi népben kialakult egy leszűkített szemlélet. Mivel a túlvilágról szóló kinyilatkoztatás kezdetleges volt, úgy gondolták, hogy minden szenvedés valamilyen bűn büntetése és minden siker valamilyen erény jutalma. Jézus eloszlatja ezt a hiedelmet. Isten a végső ítéletet fenntartja a túlvilágra. A földi szenvedés, csapás és sikertelenség az élet múlandóságának a kifejezője, és alkalom arra, hogy állandóan eszünkbe juttassa Istentől való függőségünket. A feladat, az öröm, a bánat, a szenvedés mind felhívás arra, hogy ezekben a helyzetekben is a hit, remény és a szeretet vezetése alatt maradjunk. A hit világosságot ad, hogy Isten velünk van és elvárja, hogy gyermekeinek mutatkozzunk, s másoknak is példát adjunk. A remény megerősít, hogy Krisztus szeretetéből senki nem szakíthat ki bennünket (Rám 8,39), s ha vele együtt helytállunk, vele együtt meg is 230