Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 4. szám - TÁVLATOK - "A Lélek ott fú, ahol akar"
munkások és Brazília nyomorgói között jól megtanulta, mit jelent egy falat kenyér, milyen jótett a kenyér megosztása. Ugyanezt a kincset jelenti a léleknek az Űr jelenléte közöttünk. VI. Pál pápa és házanépe számára az 1970-ben tartott vatikáni lelkigyakorlaton mondta a következőket: „Mondom Önöknek, hogy még hitetlen koromban Valsainte-ben jártam. Megkérdeztem a kartauziaktól, befogadnak-e néhány napi tájékozódásra. Igazán vágytam megtudni, van-e Isten vagy nincs. Ami valósággal sarokba szorított, az az eukarisztia titka volt, amelyről persze addig fogalmam sem volt. És ha ma itt vagyok önök között, annak ez az oka. A vendégekkel foglalkozó atya kedvesen fogadott... Megmutatta nekem a kápolnát: ,Ha tetszik, látogassa1 — mondta. Eljártam a kápolnába anélkül, hogy bármit értettem vagy tudtam volna róla. Ha istentisztelet kezdődött, térdre ereszkedtem, mert azt gondoltam, hogy ez a megfelelő magatartás. De ezeknek a kartauzi istentiszteleteknek se vége, se hossza, belefáradtam a térdelésbe és leültem. Akkor épp úrfelmutatás volt. Mindenki letérdelt. Én éppen az ellenkezőjét tettem ... Egyik reggel látom, hogy az istentisztelet alatt egy adott pillanatban a szerzetesek elhagyják stallumaikat és az oltár köré sereglenek, ahol az apát a misét mondta ... a testvérek kijönnek a kórus rácsa mögül, végül a lelkigyakorlatozók is lejönnek a csigalépcsőn és körbe sorakoznak az oltár körül. Én pedig egyedül maradtam egy szögletben, távol mindenkitől, a szentáldozás pillanatában. Ez a nagycsütörtöki mise volt. Én egyszál magam a karzaton. És akkor mélyen átéreztem: vagy mindezek az emberek, barátok, testvérek bolondok és holmi pasztillát nyelegetnek, — vagy csakugyan én vagyok a bolond és nem értem, miről van szó. Márpedig láttam és megállapítottam, hogy ezek a kartauziak milyen nyugodtak, kiegyensúlyozottak, már felfedeztem azt is, hogy képesek teljes életet élni a csendben, a magányban: így nem hitethettem el magammal, hogy bolondok. Kénytelen voltam azt gondolni, hogy csakugyan van ott valami, ami meghaladja felfogóképességemet, valami szemmel nem látható szent jelenlét. — Ez volt a kiindulópontom. Bár még mindig nem hittem Istenben, de most már azzal a bizonyossággal indultam keresésére, hogy létezhet valami, ami láthatatlan. Később Isten léte már bizonyos volt szememben, csak az iránt volt kétségem, hogy Jézus története nem legenda-e? Egy napon azt is megértettem, ha Isten Isten, emberi korlátokon túli lény, akkor képes úgy szeretni a világot, hogy Fiát adja neki, és ha Isten a Szeretet, akkor képes eljönni közénk Fiában. Ekkor kezdtem hinni az Úr Jézusban. Amikor pedig azt olvastam az evangéliumban: ,Ez az én Testem, ez az én Vérem’, — akkor lélekben megint ott voltam Valsainte-ben egyedül a karzaton, és hallottam, amit a szerzetesek Jézus korától máig újra meg újra megismételtek: ,Ez az én Testem, ez az én Vérem’, — és imádással vették magukhoz Jézus testét. — Hogy pedig végül is a katolicizmust választottam, és hat hónapi gondolkodás után elmentem egy paphoz, hogy katolikus akarok lenni, akkor ez az Oltáriszentség páratlan kincse miatt történt, mert úgy tetszett nekem, hogy egyedül a katolikus egyház hűséges Krisztus kijelentéséhez: ,Ez az én Testem, ez az én Vérem!’ — Bárcsak semmi sem gyöngítené meg ennek a kincsnek kétezeréves bizonyosságát, mert az eukarisztia hordozza és sűríti magába egész keresztény hitünket!” (Elmélkedések Jézus Krisztusról, Sántha Máté ford.) * * * Istenről vallanak a nemhivők, a szkeptikusok és a hinnivágyók is. A sötétben tapogatódzó hangos önbiztatás rendszerint a félelem jele éppen úgy, mint a túlzott magabiztosság önnön tudásában és erejében. Ezt juttatja eszünkbe FRANCIS JEANSON anti-krédója: „Hiszem azt, hogy nincs se Isten, se ördög az embereken túl, nincsen se JÓ, se ROSSZ, se IGAZ, se HAMIS, hiszem, hogy végül is minden vallás embertelen lesz ... és hogy semmiféle igazság soha nem ad számot arról a tényről, amellyel a tudat ezt az igazságot visszautasítja . . . Hiszem, hogy csak önmagunkban kell léteznünk, magunknak kell értelmet adnunk életünknek azzal, hogy megéljük, — hiszem, hogy valamennyien külön-külön semmik vagyunk, de együtt mindent megtehetünk." (La Fői d'un incroyant, Paris, 1963) * * * A strukturalista CLAUDE LÉVI-STRAUSS annyira pesszimista, hogy már-már értelmetlen „hitet” vall: „A világ ember nélkül kezdődött és nélküle fejeződik be ... Ami az emberi szellem alkotásait illeti, értelmük csak ebben a szellemben létezik és mihelyt ez eltűnik, minden beolvad a káoszba ... Minden szó, amit váltunk, kapcsolatot létesít két beszélgető fél között, mert elsimít egy olyan felszínt, amely előtte egyenetlen volt, vagyis nagyobb szervezettséget hoz létre ... Az antropológia helyett inkább „entropológiát” kellene mondani, vagyis jelezni a fizikusok entrópia-tanát, amely megjósolja a jövendő szétbomlási folyamatot.” (Vö. Szomorú trópusok, Budapest, 1973) * * * 226
