Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Előd István: Hiszek Jézus Istenében és Isten Jézusában
nulósai, valamint indító okaik tekintetében sokban különböznek egymástól, de van egy közös vonásuk: Isten élményszerű megtapasztalásának keresése a Biblia, de főleg Jézus szavai és egyénisége közvetítésével. Sokan nemcsak elfogadják, hanem érzelmi átéltséggel egyénileg is magukévá teszik Jézus értünk vállalt halálát és feltámadását. Ezen igazságok elfogadásával a bánat és a vezeklés gyakorlatait is vállalják, hogy elkerüljék a sokszor túlzott színekkel ecseteit poklot, és eljussanak a mennyországba, amelynek előízét a misztikus elragadtatásra emlékeztető, de néha nagyon is vitatható formában2 próbálják már itt a földön megtapasztalni. Aránylag kis részük marad meg egyházi (főleg baptista) keretben, és leginkább még a sokban rájuk emlékeztető pünkösdisták vállalnak kapcsolatot a katolikus egyházzal. Ezek a mozgalmak azonban Jézust gyakran szembeállítják a janzenista formában elképzelt Istennel. Ugyanakkor sok pozitív értékkel rendelkeznek és részünkről is megszívlelendő kritikát gyakorolnak.3 Velük ellentétben, napjainkban az első század „antinomistáira" emlékeztető csoportosulásokkal is találkozunk. Ezek szintén Jézusra hivatkoznak, és megváltói szereteté- ben bizakodnak, továbbá valódinak ítélt istenélményeikből a kiválasztottság biztonságát merítik és ezért túlteszik magukat bizonyos erkölcsi normák kötelezettségén, mintha ilyeneket Isten követelne, az Ószövetség Istene, nem pedig a lélek szabadságát hirdető és közvetítő Jézus. Más mozgalmak nem akarnak tudni a megváltásról. Jézus szerepét annyira leegyszerűsítik, hogy benne csak a humanizmus prófétáját, vagy az emberi meggyőződéséért kereszthalált vállaló vértanút, esetleg az emberi szabadságjogokért kontestáló politikai hőst látják és láttatják. Ilyenek Jézus mellett jelentéktelennek, sőt fölösleges feltételezésnek minősítik Istent, akit ,,a metafizika Istenének” vagy ,,a hellénista filozófia Istenének" szeretnek mondani. Mit is mondhat egy mindenható, mindentudó, örök, változatlan, szenvedésmentes és állandó boldogságnak örvendő Isten olyanok számára, akik nemcsak maguk akarják kezükbe venni a történelem irányítását, de komoly felelősséget is éreznek az emberiség jövő sorsának alakulásáért? Ezért van az, hogy — mint egy francia vallásszociológiai felmérés eredményei mutatják —, egyre többen lesznek a fiatalok közt, akik igent mondanak Jézusra, és nemet Istenre és az egyházra.4 Mintha náluk is, az előbbieknél is Freud jóslata kezdene beteljesedni: ha Jézus kerül a vallásosság középpontjába, ki fogja szorítani helyéből az Istent.5 Okok és tennivalók Messze vezetne azoknak az okoknak a feltárása, amelyek folytán az ilyen jelenségek kialakulhattak. Az amerikaiaknál kétségtelenül szerepe volt a különféle szekták egyoldalúságainak. A katolikus franciáknál más a helyzet. Itt ilyen kérdések is felvetődnek: nincs-e igazuk azoknak a vádaknak, amelyek szerint Isten atyaiságát és gondviselését olykor annyira eltúlozzák, hogy Jézusnak inkább csak a passzív erényei jutnak előtérbe? Ezért viszont akik az aktív erényeit hangsúlyozzák, feleslegesnek, sőt akadálynak érzik Isten atyai gondviselését. Nem emeltük-e ki, — kérdezhetjük továbbá — Jézus istenségét annyira, hogy az rovására ment emberségének? Ugyanezt eredményezheti az első kereszténység nagy élményének, a feltámadt és megdicsőült, az Atyával a világ kormányzását megosztó és Lelke útján működő Küriosznak egyoldalú dicsőítése is. Sőt, napjaink kozmikus Krisztusképe is kétféle irányban hathat: meghamisíthatja az anyagvilág felemelésére és megszervezésére irányuló eredeti teilhardi felfogást, és egy újabb absztrakt Krisztus-elképzelést hozhat létre. Utalhatunk végül arra a lélektani tényezőre is, hogy az embereknek Isten- és Jézus-képét alapvetően befolyásolják azok az akár tudatos, akár már a tudat alá süllyedt érzelmi élmények, amelyekben szüleivel kapcsolatban volt része életének első 5—6 évében.6 Sem időnk, sem helyünk nincs arra, hogy mindezekkel a kérdésekkel sorba szembenézzünk. Meg kell elégednünk azzal az általános megállapítással, hogy teológiánknak is, hithirdetésünknek is, sőt egyéni imaéletünknek is állandóan számolnia kell a félreérthetősé- gekkel, és szüntelenül törekednie kell az Istenkép és Krisztuskép harmonizálására. Ebben a törekvésünkben nagy segítségünkre van az új teológiának két alapelve. Az első alapelv arra figyelmeztet, hogy a kinyilatkoztatás „pro nobis”, értünk történt. Nem arról beszélt Isten elsősorban, hogy milyen Ő önmagában, hanem hogy irányunkban milyen; a hittitkok sem elsősorban arra valók, hogy az igazságokat a maguk „ontológiai” mivoltában tükrözzék, hanem hogy számunkra, javunkra, üdvösségünk érdekében beszéljenek Istenről.7 A másik alapelv a dogmatikai Isten-tant akarja helyesbíteni. Nem mintha téves volna, amit eddig „de Deo unó” címen tanultunk és tanítottunk. Hanem arról van szó, hogy ez nem teljes Isten-képet mutat, ezért a „de Deo trino" fejezet mondanivalóit is hozzá kell vennünk. De még így sem alkotunk helyes fogalmat Istenről, amíg a két fejezet összehangolt képét az előbbi elv értelmében nem állítottuk be az „üdvtörténeti" keretbe. 215
